Kedves Cimbora-olvasók, bizonyára találkoztatok már a szegény molnár fiának történetével. Tudjátok, hogy az ő sorsa is úgy alakul, mint a legtöbb mesehősé: meghal az édesapja, megszűnik a szülői gondviselés, s ezt követően el kell indulnia az életben, magának kell szembenéznie a nehézségekkel. Ő a legkisebb a három árva testvér közül.
S a meséket ismerve az sem szokatlan, hogy osztozkodáskor a nagyobb testvérei igazságtalanul osztják el az apjuktól maradt örökséget: a legnagyobb fiú magának követeli a malmot, a középső a szamarat viszi magával. A legkisebb fiúnak pedig marad az apai örökség – látszólag – haszontalan része: egy kandúr. A fiú arra gondol, hogy elpusztítja, mert legjobb esetben a bundájának lehet hasznát venni.
Ám ekkor megszólal a kandúr, s azt ígéri gondokba merült, földönfutóvá lett gazdájának, hogy segít rajta, ha a két hátsó lábára illő csizmát készíttet számára. A fiú teljesíti a kandúr szokatlan kérését, s a kandúr is szavát állja. A határon egy nyulat ejt fogságba, s azt a Carabas márkinak (grófnak) nevezett gazdája nevében a királynak viszi ajándékba. Viszonzásul a király vendégségbe hívja az ajándékozó kedvű márkit.
A kandúr tovább szövi gazdája sorsának szálait. Amikor a király kikocsikázik, a kocsiút mentén egy híd mellett megjátsszák azt, hogy gazdája drága, grófi ruháit fürdőzés közben ismeretlen személyek ellopták. A király készségesen segít a bajba jutott, ajándékozó kedvű legényen: pompás ruhákba öltözteti, hintójába ülteti. A kandúr újabb tervet készít elő. A kocsikázók előtt loholva a határon arató, nyájat legeltető embereket arra kéri, hogy a király kérdésére azt válaszolják: a szántóföldek, a legelők és az állatok az ifjú Carabas gróf tulajdonát képezik. Újabb vakmerő ötlettel egy gazdagon díszített és berendezett kastélyba vágtat. A kastély magányos és hiú gazdáját leleményesen elpusztítja, s az érkező királyt úgy fogadja ott, mintha gazdája, Carabas gróf kastélyában lenne.
A király Carabas grófot méltónak találja arra, hogy lánya kezét neki adja, s a trónt is átengedje számára.
A leleményes macska történetét egy francia író, Charles Perrault tette halhatatlanná. 1695-ben írta meg, és két évvel később, 1697-ben közölte. Ám a történet nem az ő fantáziájának szüleménye. Egy évezreddel korábban előfordult az indiai mesék szanszkrit nyelvű gyűjteményében, a Pancsatantrában, amit különböző nyelvekre fordítottak. Európa- és Ázsia-szerte ismert mese. Később a német Grimm-testvérek, Jakob és Wilhelm is feldolgozták. A magyar mesegyűjtők az elmúlt százötven év során többször lejegyezték. Kriza János a székelykeresztúri változatát, Kálmány Lajos Temes és Torontál, Vikár Béla Somogy megyei, Horger Antal tatrangi (Brassó melletti), Ősz János, Bözödi György székelyföldi, Konsza Samu egerpataki, Vöő Gabriella mezőségi, Horváth István a magyarózdi változatát tette közzé.
Benedek Elek székely meseként öntötte irodalmi formába. A jeles kiadói vállalkozó, Bucsánszky Lajos 1864-ben ponyván terjesztette, vásárokon. A magyar változatokban a kandúr helyett kakas vagy róka is szerepelhet, aki vagy öröklés által, vagy hálából kerül a szegény legény tulajdonába. Amikor a legény házasodni szeretne, a kandúr megkéri számára a király lányának kezét. A gazdáját Csihán királyfinak, Fótonfót vagy Rogozsin királynak nevezi, s a már jelzett módon tesz szert ruhára, birtokokra és palotára.
Európából a mese Amerikába és Afrikába is eljutott. A nemzetközi mesekatalógus az AaTh 545B típusjelzés alatt tartja számon. Népszerűségét jelzi, hogy a 20. században minden médium kísérletet tett feldolgozására. 1969-ben Fred Ladd és Kimio Yabuki rajzfilmet, majd az 1980-as években Szaitó Hirosi újabb japán tévéfi lmet, 1988-ban Eugene Marner amerikai mesefilmet készített a történetből. A bábjátékot színházak is műsorukra tűzték.
De kiről is szól a történet? A molnárlegényről-e vagy a leleményes macskáról? A történet valójában népmese.
A szerény örökségből a két nagyobbik testvér kisemmizi a legkisebb fiút. Ő viszont a kandúr segítségével, annak leleményessége segítségével a királyi trónig emelkedik a nyomorúságból. A varázsmesék szabálya szerint segítőtársa egy állat, s szintén a mesék forgatókönyve szerint felemelkedésének három állomása van. Feltűnő viszont, hogy a macska nem (vagy csak ritkán) tartozik a hálás állatok kategóriájába, akiket a hősök korábban betegségtől vagy veszélytől szabadítanak meg (pl. törött szárnyú madár, szárazra vetődött hal). Az is szokatlan, hogy a hősnek semmilyen erőfeszítést nem kell tennie a felemelkedésért. Nos, az ilyen mesékről írta a francia mesekutató, Pierre de Saintyves (polgári nevén: Émile Nourry) 1923-ban megjelent összefoglaló könyvében, hogy átmeneti rítusok, népi szertartások, jeles napi szokások emlékét őrzik.
Emlékeztek-e még a múlt hónapi Határjárásra? Akkor arra a következtetésre jutottunk, hogy egyes mesék megszűnt, eltorzult mítoszokból alakultak ki. Most a népmesék másik forrásához, a rítusokhoz jutottunk el.
A rítus szertartásos körülmények között végrehajtott vagy pedig rendszeresen megismételt cselekvés. Rítusnak nevezzük a szertartásos gyógyítást, a jóslást, a vallásos szertartásainkat (a sátoros ünnepek megünneplése, a vasárnapi templomlátogatás, a búcsú), továbbá az emberi élet fordulópontjainak megünneplését (keresztelő, eljegyzés, lakodalom, temetés, nyugdíjba vonulás), a jeles napi és az évfordulós ünnepeket (március 15., augusztus 20., egy művész, író születésnapja, városnapok stb.).
Miért átmeneti rítus az, ami a molnár kisebbik fiával történik? Hogyan lesz király a szegény legényből? Öltözetet cserél: szegényes öltözetét királyi ruhára váltja. (Konfirmáció, bérmálás alkalmával a beavatandó fiatalok, lakodalomban az ifjú pár, a vőfélyek és a koszorúslányok szertartásos öltözetet vesznek magukra. Lakodalom után a menyasszony menyecskeruhát ölt magára. Temetésre gyászruhában megyünk el.) Nevet cserél: grófnak (a magyar mesében királyfinak) nevezteti magát. (Az újszülött a keresztelőn kap végleges nevet, a katolikus vallású fiatal a bérmáláskor, a menyasszony, esetleg a vőlegény a házasságkötéskor új nevet kap. A különböző presztízsneveket – orvos, tanár, pap, doktori cím – az ember vizsga révén szerzi meg.) Lakhelyet cserél: viskóból kastélyba, majd királyi palotába költözik. (Pl. a menyasszony férje lakásába költözik át.) Korábbi kérdésünkre pedig egy másik válasz is adható. A csizmás kandúr történetének főszereplője valójában nem a molnár fia, hanem maga a kandúr. Gazdája szegénységét, kétségbeesését látva segítséget ígér neki, s furfanggal és erőszakkal radikális változást hoz életébe. S a történet itt egy további epizóddal egészül ki: a macska próbára teszi gazdáját. Halottnak tetteti magát, hogy lássa, gazdája mennyire becsüli meg őt. A királlyá lett legény szemétre dobja az állat holttestét, az pedig visszatér, és gazdájának szemére veti háládatlanságát.
Ez pedig már a hősmesére ritkábban jellemző oktató-nevelő-moralizáló mesezárás. A népmese művészi feldolgozásai többnyire ennél az epizódnál időznek.

Megjelent a Cimbora 2012/7-es számában