Történetek a palackból
A 20. század elején a kutatókat meglepte egy nagy változás: a hagyományos történetek (mesék, mondák, legendák) népszerűsége hirtelen visszaszorult. Helyükbe (vagy melléjük) a személyes élményekről készült történetek kerültek. Ennek oka az, hogy az a világ, amelybe az emberek beleszülettek, s amelyben szüleik nyomdokain járva életüket élték, hirtelen kinyílt. Sok-sok ember, akarva vagy akaratlanul, kilépett szülőföldje biztonságot nyújtó, ismert világából. Szokatlan események részesei lettek, s ezek az események olyan élményeket nyújtottak, amelyeket hazatérve el kellett mesélni. A változás nem óvta meg az otthonmaradottakat sem. A történelem, a gazdaság, a technika megújulása az elmúlt száz évben többször végighullámzott a mi világunkon is. Minden változás élénk méhkassá alakította a családot, a falut, a várost, a médiát: ami új és szokatlan volt, történetekben került elmondásra.
Ezeknek az élményeknek egy része korabeli feljegyzésekben, más része pedig a szájhagyományban őrződött meg. Tudnotok kell, hogy ezeket a történeteket élménytörténetnek hívjuk, amennyiben őket maga az eseményt átélő személy írja le vagy mondja el. Ha viszont egy mással megesett esemény kerül elmondásra, akkor igaztörténet a neve. Igaz-e az igaztörténet, igaz-e az élménytörténet? Nem feltétlenül. Ti is, kedves olvasók, mindannyian jól tudjátok, hogy amikor az élményeinket elmondjuk, a történteket szelektáljuk, átrendezzük, beállítjuk, értelmezzük. Tehát csupán azt mondjuk el, ami élményként magmaradt bennünk, s amit az illető beszédhelyzetben fontosnak tartunk. Illetve úgy mondjuk, ahogy a helyzet elvárja, megengedi, s hogy az elmondás hatásos legyen.
Találkozás az Újvilággal
Az Amerikába való kiutazás a 19. század második felében öltött – nem csupán nálunk, Erdélyben, Romániában, Magyarországon, hanem más népek esetében is – tömeges méreteket. Akkor még nem az ismeretlen világ iránti kíváncsiság ösztönözte erre az embereket, mint a mai turistákat. Általában a fiatal, családalapítás előtt álló vagy családos férfiak búcsúztak el hozzátartozóiktól, hogy néhány, nélkülözésben eltöltött év alatt pénzre tegyenek szert, s visszatérve földet vásároljanak, házat építsenek. Közöttük voltak azok is, akiket a háborúk, a politikai rendszerek, ritkábban a családi torzsalkodások riasztottak el otthonukból. Kevesen pedig egyszerűen valóban kalandorok, az új idők vándorai voltak.
Miről szólnak az amerikázás történetei? Az útra indulásnak motivációja lehetett a megélhetés hiánya, a pénzszerzés, az érvényesülés vágya, a szakmai kibontakozás lehetőségének keresése, az amerikai jólét híre. Legtöbben a visszatérés, mások a megtelepedés reményében, kik csoportosan, családjukkal, kik magányosan indultak útnak. A nagy távolságot áthidaló hajóút mindenki számára élményt jelentett. A hetekig tartó vízi utazás, a tengeribetegség tudatosította a családtól való elválást, eltávolodást. Sokan az utazás alatt ismerkedtek meg egymással, kötöttek életre szóló sorstársi kapcsolatot. A hajóból való kiszállás után kit lenyűgözött, elragadott, kit pedig elriasztott az új világ. A magas épületek, a túlzsúfolt városok, a népes műhelyek és gyárak, a forgalmas utcák, vásárok és bevásárlóközpontok, a bevándoroltak nyelvi sokfélesége ellentéte volt az otthoni világnak. A szakértelem megbecsülése, a munka megfizetése elég- tétellel töltötte el a munkásokat. Szabadidőben mozit látogattak, lapokat olvastak, kiállításokat tekintettek meg. És, legfőképpen, honfitársaikkal együtt kirándultak, beszélgettek. Várták az itthoni híreket, leveleket, a hazatérés idejét.
Ugye, tudjátok már, hogy Tamási Áron regényének hőse, a csíkcsicsói születésű Szakállas Ábel maga is – akárcsak Tamási Áron és több ezer honfitársa – elmegy Amerikába szerencsét próbálni. A szerencse nem kerüli el, de a honvágy nem hagyja nyugton. Egyre türelmetlenebbül ismétli a kérdést:
– Mi célra vagyunk a világon?
Kérdését egy fekete bőrű férfi válaszolja meg:
– Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.
Ezt hallva, Ábel meghozza a döntést:
– Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon. Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.
Azok közül, akik a 19. század végén, a két világháború között az Újvilágba mentek, sokan megtelepedtek ott, mint akik célba érkeztek, vagy halálig tartó sóvárgással. Sokan pedig, akárcsak Szakállas Ábel, visszatértek szülőföldjükre.
Bucsy Gábor 1879-ben született Székelyudvarhelyen, családja később Marosújvárra került. Asztalosként bejárta egész Magyarországot. 1904-ben Amerikába indult. Fiuméban hajóra szállt, New Yorkba érkezett. Hosszasan dolgozott Cantonban, Clevelandben, San Franciscóban. A honvágy hazatérésre ösztönözte. 1909-ben szállt újra hajóra. Családot alapított, Kolozsváron telepedett le, hangszerjavító boltot nyitott. Emlékiratából a következő epizódot választottuk ki számotokra.
Fogom a sörömet, bemegyek a nagyterembe, letelepedek egy nagy kerek asztal mellé, úgy, hogy láthassam az ivótársaságot, és figyelhessem, milyen nyelven beszélnek. Nem sokáig kellett figyelnem, mert nem messze tőlem, szintén egy nagy kerek asztal körül ülők mind románok voltak, egy sarokasztalnál mind székelyek, egy másik asztalnál „platdeutsch” németek. A hangulat már emelkedőben volt. Hangosan beszélgettek, egyik-másik énekelni szeretett volna, restellték vagy nem volt merszük, mert csak halkan dudorásztak. Én, mint olyan újdonsült amerikás, nem tudtam, hogy szabad-e vagy nem énekelni. A sör, amit mohón ittam meg, nekem is a fejembe szállt, amint ott egyedül morfondírozok, eszembe jut az a jó román nóta: „Şti tu, când te ţineam pe braţe”, amit Gyulafehérváron a volt szakácstársaimmal sokat énekeltünk, s mint volt műkedvelő színész, bátorságot vettem magamnak, s még fokozta a bátorságot a hitsorsos vendéglősöm is, szép csendesen elkezdtem énekelni. Néma csend lett a vendéglőben, mintha a színpadon lettem volna. Mikor bevégeztem, minden asztalnál tapsoltak; a románok közül egy ügyes magas férfi felállott, hozzám jött, bemutatkozott s kérdezte, nem „învăţător”, tanító vagyok-e, vagy voltam otthon. Mondom, de igen... Kért, hogy menjek az asztalukhoz, engedelmet kértem, de nem fogadhatom el a meghívást, mert a jelenlegi körülmények nem engedik meg, de lehet, hogy később oda fogok menni. Erre eltávozott és kiment; nemsokára jön vissza sörrel, és kér, hogy igyunk együtt egy pohár sört. A székely testvérek hozzánk bámészkodtak, suttogtak valamit. A román barátom visszament az asztalához és elkezdett magyarázni valamit a többi kollégának. Én pedig elkezdtem énekelni, hogy „Megállok az udvarodon, bezörgetek ablakodon”. Látom, a székely hazafiak mind engem néznek, öröm sugárzik az arcukon, mozgolódnak, pattogtatnak ujjaikkal. Mikor kész vagyok a dallal, az egyik odaszól hozzám s kérdi: „Kee hová való?” Mondom: „Székelyudvarhelyi!” „Isten éltesse az úrfit, be szépen tud énekelni. Mi is odavalók vagyunk, tudja az úrfi, bögöziek, a másik keresztúri. Úrfi, gyűjjék ide mihozzánk egy pohár sörre, szívesen lássuk.” Mondom, mindjárt, csak még egy kis dolgom van. Amott a túlsó sarokban németek söröztek, nagy hangon vitatkoztak, csak akkor csendesedtek meg, mikor elkezdtem énekelni nekik a „Verlorenes Glück” című német dalt, amit örökkön fogok szeretni, amit 1898-ban Bécsben tanultam, oly módon, hogy legalább tízszer leírtam, hogy megtanulhassam. Amint elkezdtem a dalt énekelni, a német sógorok figyelmesek lettek, hallom, amint mondja az egyik: „Der Herr ist ein Deutsch.” Nagy taps! Egyik hozzámjön, kérdi: „Sind Sie Deutsch?” Mondom: „Ja.” Hívnak ők is az asztalukhoz, felállok a söröspohárral a kezemben, odamegyek mind a három asztalhoz és koccintok velük hazaiasan, mert Amerikában az nem divat. Közben előadom, hogy munka nélkül vagyok, és már régen nem kerestem, a pénzem elfogyott, úgyhogy a sört, amit fogyasztok, azt is a vendéglős ajándékozta, azért nem fogadhattam el a meghívást az asztalukhoz.
Megértették a mondandómat és mindenik tetszése szerint adakozott, pénzt gyűjtöttek össze és szerényen átadták nekem. Azután már rendelésre énekeltem minden asztalnál.
Borzasztó gyorsan telt az idő, a söntésben annyi volt a lábonálló vendég, mint a gyufa a tokjában, és ami a legérdekesebb, azok mind bennszülött ángliusok voltak, akik sohasem mulatnak ülve. Azután tudtam meg, hogy az utcáról tódultak be az én becses hangom hallatára; a teremből a söntés ajtója nyitva volt és onnan nézegettek be. (...)
Forrás: Bucsy Gábor: Látni, tanulni, pénzt szerezni. In: Pillich László – Vetési László (szerk.): Leírtam életem... Népi önéletírások. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest. 1987. 24–73.
Megjelent a Cimbora 2014/7-es számában