Manapság szere­tünk azzal kérkedni, hogy környezetünk, a Föld minden ko­rábbinál jobban „összement”: gyorsab­ban kapunk meg egy e-mailt, mint tizenöt éve egy levelet (bár tizenöt éve egy levél még nem volt gyor­sabb, mint 1860-ban, amikor Nagyvárad mellől két nap alatt ért Budára), hamarabb jutunk el autóval, busszal, re­pülővel vagy vonattal célunkhoz, mint néhány évti­zeddel ezelőtt. A távolságok leküzdéséhez szükséges időt tekintve mindez igaz is. Az utazás és a hírközlés nehézségei azonban már ezer évvel ezelőtt sem aka­dályoztak meg senkit, ha útra akart kelni.

Noha a Római Birodalom fejlett úthálózata akkor már a múlté volt, vagy legalábbis csak kis szakaszait használták, az előző ezredfordulón mégis megeleve­nedett Európa. Egyre többen vették kezükbe a ván­dorbotot és indultak el távoli vidékekre. Igaz, céljuk ekkor még nem a felfedezés, a megismerés és a pihe­nés, hanem – vallásos igényeik következményeként – a zarándoklat a kereszténység valamelyik kiemelkedő helyére.

Éppen ezért nagyon is meghatározott, hogy hová tartanak: Rómába, Jeruzsálembe (a várost birtokló muzulmán Fatimida-dinasztia engedélyezi a keresz­tény zarándokok belépését és a szent helyek megte­kintését), majd az Ibériai-félszigeten, a mai Spanyol­ország területén található Santiago de Compostellába, Szent Jakab apostol sírjához. Különösen utóbbi kettő számított kalandos útnak, hiszen Jeruzsálem mégis­csak a „pogányok” kezén volt, és Ibéria nagy részét is a mórok uralták, a zarándokoknak ezért végig hábo­rús határvidéken kellett mozogniuk.

Mindehhez társult még a táj és a terep nehézsége is. A mai Észak-Spanyolország hegyes vidékein éppen olyan nehéz volt az utazás, mint a Balkán tájain vagy Kis-Ázsia sivatagos és hegyes pusztaságain. Csak látszólag jártak jobban azok, akik Jeruzsálembe menet a hajóutat választották, hiszen a viharok és a szeren­csétlenségek sem voltak ritkák, no meg a kalóztáma­dások, melyek eredményeként könnyen egy közel-ke­leti vagy észak-afrikai rabszolgapiacon találhatta ma­gát egy utazó. (És olykor még azzal is szembe kellett néznie, hogy elrablói és áruba bocsátói keresztény uralkodók, például a szicíliai normann fejedelmek és királyok alattvalói voltak.)

Mindezek ellenére a zarándokok száma egyre nőtt, és viharos gyorsasággal épült ki az utazókat kiszolgáló „turizmus” is. Hajótulajdonosok kínálták szolgálatai­kat Velencében, Bariban, Amalfiban vagy Bizáncban. Fegyveresek vállalkoztak arra, hogy megvédjék a za­rándokok csoportjait a portyázó móroktól vagy szeldzsukoktól. A nagy útvonalak mellett, a Duna men­tén, illetve a Pireneusokban, fogadók és a szállás mel­lett lelki békét is nyújtó rendházak, templomok sora épült fel. Piacokon kínálták áruikat a kereskedők, és minden határátlépést, partraszállást követően pénz­váltók sokasága ostromolta a vándorokat, kedvező árfolyamot kínálva. A zarándokutak végpontján szer­zetesrendek építettek nem csak ellátást is nyújtó za­rándokszállásokat, hanem kórházakat is. (Ilyen kór­házak vagy zarándokszállások fenntartóiból alakult ki a johanniták – ispotályosok – lovagrendje és a Német Lovagrend.) És mindenütt ott voltak az elmaradhatat­ lan ereklyeáru­sok, Keresztelő Szent János fo­gával vagy Szent Sebestyén ujj­perceivel.

A zarándoklat nem csupán val­lásos, áhítatos cselekedetként élte virágkorát, hanem üzlet­ként, gazdasági ágként is. Ezre­ket, tízezreket mozgatott meg, akik, ha sikeresen átvészelték a viszontagságokat, hi­tükben megerősödve, a kereszténység és szent helyei­nek misztériumaitól megérintve tértek haza, gyakran az út során megvásárolt, nem egyszer bizonytalan eredetű ereklyékkel.

Különösen a jeruzsálemi zarándoklat, a Szent Sír és az Olajfák hegyének megtekintése jelentett kiemelke­dő hitélményt. Amikor az első keresztes hadjárat vé­gén, 1099-ben, Jeruzsálem újra keresztény kézre ke­rült, és egyidejűleg ismét megnyílt a szárazföldi za­rándokút, beköszöntött a közel évszázados fénykor. Földművelő parasztok éppen úgy útnak indultak, mint földesuraik, vagy a korszak leghíresebb asszo­nya, Aquitániai Eleonóra.

Bár a Szent Városba 1187-ben ismét bevonultak a muzulmánok, és ezzel a városba való utazás megne­hezedett (nem is szólva arról, hogy a Szent Sír temp­lom megint mecsetként működött tovább), a zarán­doklat és vele a turizmus immár Európa életének szerves része lett. Ha nem a Szentföldre indultak szer­vezett vagy spontánul összeverődött csoportok (bár ez az irány sem érvénytelenedett teljesen), akkor Compostellába vagy csak valamelyik közeli célpont­ba, például az angliai Canterburybe.

Aki pedig kedvet kapva ma indulna útnak, annak sem kell sokat keresgélnie. A legközelebbi utazási iro­dában vélhetően készséggel szerveznek neki egy ismét divatba jött compostellai zarándoklatot.

Megjelent a Cimbora 2008/1-es számában