ballada

Amikor először ismerte meg a lány nevét,
úgy érezte magát, mint kiskorában,
hatévesen mondjuk, amikor tanult egy
új szót, ami tetszett neki, és azt
minden egyes mondatába bele kellett
valahogy fogalmazza, még ha semmi
keresnivalója nem is volt ott,
egyszerűen helyett kellett keresni
neki a mondatszerkezetben, mert tudta,
hogy e nélkül a szó nélkül nem mondat
a mondat, "mintha minden pontatlanul
lenne megfogalmazva, ha nincs ott a neved",
ha mégsem sikerült, óriási hiányérzete
volt, így lassan szavakat kezdett el
helyettesíteni a lány nevével, először
csak a kötőszavakat, majd az igekötőket,
hogy minden cselekvés az ő irányába
történjen, majd lassan az igéket,
mert minden mozdulatban igazából
ő történik meg, majd a főneveket,
majd mások neveit is, mert minden
arcban az ő arcát és minden ismerősében
az ő jelenlétét kereste, lassan az
összes ismert szavára rátelepedett ez
az egy név, minden más szót elfelejtett,
egyetlen szóból álló nyelvet beszélt,
amit már senki nem értett, de őt ez
nem érdekelte, annyira szerette ezt a lányt.

a többiek

Több anyát akart magának, mert úgy gondolta,
hogy így ő maga is több lehet, ezért nőket kért
fel, hogy legyenek az anyja, sokuk
szívesen is vállalta, hogy felneveli őt,
de úgy csinálta, hogy az anyák ne tudjanak
egymásról, mindenkinek azt hazudta, hogy
csak ő van, de ez nem volt igaz, folyamatosan
anyáról anyára járt és mindenkitől csak
azt tanulta el, amiben a legjobb volt, volt
akitől a gondoskodást, volt akitől az élet
nagy igazságait, volt akitől a legjobb
húslevesreceptet, de egyre nehezebben tudta
úgy csinálni, hogy ne derüljön ki a titka
és egyre jobban kezdett valami furcsa
bűntudatszerű érzés mocorogni benne, de nem
bírta abbahagyni, mert semmi nem volt
felszabadítóbb érzés annál, hogy van
amelyiket nem szereti annyira, mint a másikat.

Megjelent a Cimbora 2021/8-as számában