zeneiskola brassóban

„Amikor arra kérnek, hogy meghatározzam, hová valósi is vagyok, eléggé nagy bajban érzem magam. Inkább úgy válaszolnék, hogy Kolozsvár, Budapest és néha Tatrang (Brassó megye) között tudom, melyik körforgalom után ajánlatos kiállni stoppolni. Jelenleg épp az esztétika szakot fejezem be az ELTE-n, de sütöttem kürtőskalácsot, voltam kántor, némettanár és service desk agent is. Ha ezek mellett írni is tudok, annak nagyon szoktam örülni.”

kép forrása: hunlitt.lett.ubbcluj.ro

tanárnő, azért sírok, mert elköltöznek ősszel a madarak, és mert ősz van, és mert az ősz szomorú, az van, a zongora kényszer, utálom, ordítanak rám, ezért sírok, maga meg azt mondja, hogy a bal kezem makaróni, és nem gyakorolom ki rendesen az etűdöt, azt az undok Cernovodeanu-kötetet végig, amelyben sok-sok gyakorlat van, de én helyette inkább leveleket gereblyélek, színes és rozsdás kupacokba, miközben ősz van, miközben elképzelem, hogy Cernovodeanu meg az a másik etűdíró, Czerny szeretik egymást és közösen írják majd meg a harmadik, nagy gyakorlókötetet, és az udvarunkon van egy mészgödör, mikor a szüleim alusznak, majdnem belemászom.

tanárnő, magának el kellett mesélnem a keszthelyi Festetics-kastélyt, nem akart tanítani, azt mondta, kicsi vagyok, ahova nyáron mentünk, az volt az első külföld, és a külföldnek akkor még Magyarország volt a neve, és ahogy a gyermek hiszi, hogy az apja a legerősebb férfi, úgy hittem, Magyarország a legjobb ország, hogy az igazi kastélyok mind ott vannak, pont mint a Festetics, igazi bútorzattal, jobb állapotban, mint a zeneiskola, a beteg zeneiskola brassóban, amit gázcsövek törnek meg, törnek összevissza, mint perfúziók, mint katéterek, s akár a sejtburjánzás, türemkednek elő a falakból a félbehagyott Enescu és Blaga szobrai, a sziszegő dánielkályhák, csonkolt hangszerek, tanárnő, jól figyeljen, ez nem a sós latyak, ami a csizmáimról, mert az már akkor leolvadt, én mára nem gyakoroltam, az ebédnél is inkább makarónit gereblyéltem, délután már királyfi voltam, amíg a szülők aludtak, a mészgödrök ma már nem látszanak, ha innen hazamegyek, otthon esik a hó.

a nagyobb diákok kétszer is lefognak, azt mondják, nincs órám, nem engednek, bombariadó van, nem érdekli őket, hogy apám szótlanul visz be mindig, hogy az út félórás, a fákat számolom, amikor odaérünk, lefognak kétszer, nem értem, amit mondanak, és besurranok a sárga folyosókra, az összetört, összekínzott folyosókra, a folyosók sárgák az üres épületben, játszom czernyt és hallgatom a gázláng sziszegését, várom magát is, hogy jöjjön, és rajzolja oda a hibás hangok fölé az undok szemüvegét, amit szokott, a vonalközökbe, a sárga és beteg termekbe, folyosókba, talán egy korona alatt állok, s a gázrobbanás az ív.

hiába csűrjük, tanárnő, a zenének a nyelve a román, pont, mint a fekvőtámaszoknak és a tornaóráknak is, egyik nap az történt, hogy elhatározta egy kislány, hogy megmutatja nekem románul a folyosót, leírja nekem a barna szőnyeget, a cigiszagot, maga ezt nem tudja, mert akkor egy másik diákkal számol bent, egyet, kettőt, Grigorescu fejkendős parasztlányait az olcsó másolaton, a fekvőtámaszokat, a virágos vázás festményt, amiből illat helyett már a nikotin dől, elmondja, hogy hívják a plafont, a székeket meg az asztalt, az ajtó előtti várástól a városi telek sós, fagyott latyakját.

sírok, mert füstben tartósítják a tanárnőket, mert a tanárnők lekenik olajfestékkel az apácák ruháját, igaz, az apácák bemázolják a kottákat és az udvaron a fákat, színes olajfestékkel festenek a fehér és fekete szabású, mintás macskakövekre, mert a madarak nem költöznek, csak arrébb mennek, mert hazugság, hogy olyanok a dróton, mint a hangok és a vonalrendszer, a vonalrendszerbe nem vezet áramot senki, én nem hallgatok a városba befele félórákat, én nem értem teljesen a szomorúságot és a románt.