Az én szívemben boldogok a tárgyak

Gulyás Pál verse elmúlt korok kultúráját idézi, a lámpa, a klasszikus világítóeszköz teremti meg a kapcsolatot a versbeli jelen idő és a történelmi múlt között. Több irányban is kitágítja a vers és a befogadás horizontjait, átlépi a térbeli és időbeli határokat, kiábrázolva a költő objektív teret és időt legyőző képzeteit. Az így létrejövő mágikus térben határtalan mélységek és magasságok idéződnek fel: „felettem zúgó csillagok, / alattam tátongó sötétség.” A megidézett kor pedig a mitikus, ókori görög világ: Homérosszal, a vak költővel, az Iliász és az Odüsszeia szerzőjével, Ókeánosszal, a világóceán, a világot körülölelő hatalmas folyó mítoszokból ismert alakjával, valamint Hádésszal, az alvilág istenével, a holtak urával, a földalatti kincsek, a még fel nem tárt bányák istenével. A lámpa fényénél alkotó, íróasztala fölé hajló költő azonosul az így megidézett görög kultúrával, illetve annak szellemiségével és értékeivel: „Emlékezem az ősi tájakra, / melyekkel a lelkem tele –”.
A lámpának nemcsak lírai, hanem művelődéstörténeti vonatkozásai is vannak, a szövegen kívüli, ún. kontextuális jelentések a befogadáshoz kötődnek, részei az olvasói tapasztalatnak. A versbeli tárgy a 17. századi eredetű laterna magicára (’bűvös lámpára’) emlékeztet bennünket. Segítségével üveglapra festett képeket vetítettek vászonra, az árnyjáték sajátos formájaként. A vetített állóképek, a panorámák, a diorámák tulajdonképpen a mozgófénykép, később pedig a film előzményei voltak. További asszociációként idézhetjük fel az Ezeregyéjszakából ismert csodalámpát is, amelynek mesebeli szelleme egy életen át szolgálja hűségesen gazdáját (Aladdint).
Ahogy a laterna magica vagy a lámpa bűvös szelleme felnagyítja és kivetíti a festett képeket, úgy vetülnek ki a versben költői képek formájában a szerző lelkébe és emlékezetébe ívódott görög kulturális emlékek. A versben felhalmozódó költői és a befogadásban jelenlévő olvasói tapasztalat a lámpa szimbóluma köré szerveződik. Ezt az összetett képet tudatosan építi fel a költő, a kezdősorokban már érzékelteti velünk, hogy nem közönséges tárgyról, világítóeszközről van szó, hanem érzelmek, hangulatok kötődnek hozzá: „A lámpa olyan mélabúsan / vetette árnyékát szobámra…”. Így sejteti meg a későbbi történéseket, illetve előlegezi meg nekünk a csodákat. A továbbiakban a versben egyre fokozódik a szimbólum művészi ereje, de, mint minden összetett költői képnek, ennek is maradnak rejtett jelentéstartalékai. Ezeket majd másféle tapasztalattal rendelkező olvasók fogják feltárni, értelmezői folytonosságot biztosítva a befogadásban.

Függetlenül attól szeretem a Vincent van Gogh képeiből áradó ragyogást, hogy a 19. századvég holland festőzsenije milyen ürüggyel, milyen tárgy, környezet kapcsán jelenítette azt meg.
Sokan leírták, hogy Krumplievők című munkájában a sötét színekkel a szegénységet, a nyomort, a kilátástalanságot mutatja be. Szerintem ezen az alkotáson a lámpa központi fénye elsősorban a fásultságon, kimerültségen felülkerekedő összetartozást, erőt, optimizmust jeleníti meg, amelynek visszaadásával kurta évtizednyi alkotói életszakasza során a művész tudatosan, megújuló sikerrel küzdött.

A Krumplievők 1885-ös keltezésű, Hollandiában készült, az 1888-as év a festőt már a dél-franciaországi Arles-ben találja, ahol többek között Éjszakai kávézó című művét alkotta meg. Ennek a képnek is központi szereplője a lámpa, a fény, amely az éjszakában úgy árasztja el a teraszt, hogy a mélykék, homályos környezetben egyrészt hívogató, sziporkázó csodává nemesül, de ugyanakkor megállásra, megtorpanásra is késztet. Miből származik ez a kettősség? Tudjuk, hogy a művész ezekben az években sokat iszik. Egy fárasztó nap után az abszint ürmös, ánizsolajos, bódító illata a fényárban úszó teraszra csalogatja, de ugyanakkor érzi, tudja, hogy amikor átlépi a mesterségesen megvilágított kis teret, szertefoszlik annak a látványnak a varázsa, amely távolról annyira rabul ejtette, hogy képtelen lemondani az ábrázolásáról.

Csillagos ég című festményét 1889-ben hozta létre, röpke négy év alatt jutott el a petróleumlámpa bátorítást gerjesztő pislákolásának ábrázolásától a csillagok titokzatos, távoli, elérhetetlen világáig.
Ez hogyan lehetséges? Úgy, hogy Van Gogh valójában sohasem petróleumlámpát, teraszt vagy éjszakai tájképet festett, hanem különböző témák ürügyén azt a belső fényt próbálta megjeleníteni, amely eleve sajátja, hiszen azzal született.
Azért zseni, mert nem mímeli, hanem éli a ragyogást, és azért festőművész, mert verejtékes munkával megszerezte a kifejezésbeli eszközöket ahhoz, hogy ezt az érzést másokkal is megossza.