Vulkánok a legendák világában

A tűzhányók megmagyarázhatatlan, pusztító kitörései – az izzó lávafolyamok, a fortyogó lávatavak, a kő- és hamueső, a mélyből feltörő, fojtó gázok – félelemmel töltötték el őseinket. Legendák sora született vulkánok alatt élő istenekről és mitológiai szörnyekről, krátereiket az elkárhozott lelkek lakhelyének, az alvilág bejáratainak hitték.

A görög mitológiában Héphaisztosz, a tűz és a kovácsmesterség istene az Etna (más mítoszokban a Vezúv) mélyén kovácsolta az istenek fegyvereit és Zeusz villámait, a hegy barlangjaiban pedig a segédei – az egyszemű óriások (a küklópszok) – laktak. Egy monda szerint Zeusz az Etna gyomrába zárta az ellene lázadó Tüphónt, a félig ember, félig sárkány szörnyet, aki azóta is tüzet okád tehetetlen dühében.

A hawaii mondavilágban a Nagy Szigeten emelkedő Mauna Loa (,hosszú hegy’) vagy a Kilauea (,öklendező’) mélyén van Pelének, a tűzhányók istennőjének otthona.

A dél-amerikai bennszülöttek a mérgező füstöt okádó Masaya vulkánt hitték vulkánistenük lakhelyének, akinek jóindulatát emberáldozattal is próbálták elnyerni. Vörösen izzó lávával telt kráterét a 16. századi spanyol hódítók (akik azelőtt nem láttak tűzhányót) a pokol Újvilágban megtalált kapujának vélték.

A keresztények hiedelme szerint a tűzhányók kitöréseit – a Sátán cselekedeteit – csak a közelükben épült települések védőszentjeinek csodái akadályozhatják meg.

A Föld felszínét alakító tűzhányók

A Föld kb. 4,5 milliárd éve keletkezett, izzó, fortyogó felszíne lassan lehűlt és megszilárdult, és mintegy 500 millió éve megszületett az őskontinens, amelyet az ősóceán vett körül. Később a földkéreg hatalmas lemezekre töredezett, amelyek egymástól eltávolodva megalkották napjaink földrészeit. A kéreglemezek (évente néhány centiméternyi) elmozdulásakor repedések keletkeznek, amelyeken át láva alakjában a felszínre tör a földkéreg alatti földköpeny olvadt anyaga, a magma. Ez a vulkáni kitörés.

A legtöbb tűzhányó a közeledő vagy távolodó lemezek szélei mentén működik, folyamatosan alakítva a Föld arculatát. A lassú vagy robbanásszerű kitörésekkor felszínre jutott, néha több száz köbkilométernyi anyagból (kőzettörmelék, hamu és lehűlve megszilárduló láva) napjainkig születnek új vulkáni kúpok és szigetek.

19 millió évvel ezelőtt egy tengeralatti vulkán kitörései építették fel az észak-amerikai és eurázsiai lemez határán fekvő Izlandot, a maga 140, köztük 26 működő vulkánjával és ezernél több vulkáni kráterével. A Hawaii-szigetek százai egy hatalmas tenger alatti vulkanikus hegylánc – sorozatos kitörések eredményeként – az óceánból kiemelkedett csúcsai.

A legfiatalabb szárazföldi vulkán, a Paricutin 1943 februárjában született egy mexikói farmer kukoricaföldjén, egy nap alatt elérve az 50, egy hét alatt a 160 méter magasságot.

A legpusztítóbb vulkánkitörések

A történelem egyik legnagyobb katasztrófáját a Théra tűzhányó Kr. e. 1600 körüli kitörése okozta: kövekkel, hamuval és lávával borította be és semmisítette meg Santorini szigetének településeit. (Feltételezhetően ez a kitörés okozhatta a minószi kultúra pusztulását és a Bibliában leírt háromnapos sötétséget.)

A Nápoly közelében emelkedő Vezúv 79-ben történt, Pompeii, Herculaneum és Stabiae városokat elpusztító, több tízezer áldozatot követelő kitörése ifjabb Plinius római író leveleiből ismert.

Jáva szigetének több települését semmisítette meg 1673-ban a Merapi kitörése.

Izland történelmének legnagyobb tragédiája a Laki 1783. évi, a sziget lakosságának kb. negyedét, állatállományának közel 80 százalékát elpusztító, Európa egét füstfelhővel borító és az északi féltekén időjárás-változást eredményező kitörése volt.

1815-től éveken át befolyásolta bolygónk éghajlatát az indonéziai Tambora hatvanezernél több áldozatot követelő kitörése. 1883-ban a Krakatau szigetén az azonos nevű tűzhányó heves kitörése robbantotta darabjaira a hegyet, és a feljegyzett legerősebb, Ausztráliában (4500 kilométer távolságban) is hallható hangot, valamint a Földet hétszer megkerülő légköri lökéshullámot keltett.

Észak-Amerikában az egyik legsúlyosabb természeti csapás a Mount Saint Helens 600 négyzetkilométernyi erdőt letaroló, közel 300 km autópályát eltemető kitörése volt 1980-ban.

Napjaink legveszélyesebb tűzhányói 

A vulkanológusok szerint az elmúlt tízezer évben a Földön kb. 1500 tűzhányó működött, és közülük mintegy hatvan ma is kitöréssel fenyeget. (A kisebb-nagyobb kitörések száma évente harminc körüli.) Bármikor „felébredhetnek” a szunnyadó (az utóbbi évezredekben inaktív) vulkánok is, köztük Hawaiiban Földünk legmagasabb hegye, a tengerfenéktől a csúcsáig 10 203 méter magas Mauna Kea, az afrikai Kilimandzsáró, az ecuadori Chimborazo vagy a Kárpátokban alvó Csomád, amelynek egyik utolsó kitörésekor a Szent Anna-tó keletkezett.

Dél-Európa legveszélyesebb tűzhányói az eurázsiai és afrikai kéreglemezek határán sorakoznak. A közel egymillió lakosú Nápoly közelében emelkedő Vezúv legutóbb 1944-ben, az Etna 2019 nyarán tört ki, a Földközi-tenger világítótornyaként is emlegetett Stromboli pedig szinte folyamatosan működik.

Gyakran keltenek félelmet (nem egyszer halálos áldozatokat is követelve) az Indonéz szigetvilágban (Merapi, Krakatau, Tambora), a Hawaii-szigeteken (Mauna Loa, Kilauea), az amerikai kontinens nyugati partvidékén (Cotopaxi. Popocatépetl, Mount St. Helens), a Fülöp-szigeteken vagy a Kamcsatka-félszigeten sorakozó vulkánok kitörései.

A tűzhányók hatalmas területeket letaroló, több emeletnyi magas szökőárat (cunamit), éhínséget, pusztulást és klímaváltozást okozó kitörései évről évre, hónapról hónapra bizonyítják, hogy nem uralkodunk a természeten.

Megjelent a Cimbora 2020/2-es számában