Barangoló
Római istenek napjai
Az idő mérése évezredek óta csillagászati eseményekhez kapcsolódik: az év a Föld Nap körüli keringéséhez, a hónap a Hold mozgásához, a nap a Föld tengelyforgásához és a csillagok állásának megfigyeléséhez. Az egyetlen önkényesen választott időtartam a hét, amely a szabályos időközökben tartott ókori vásároknak köszönhette születését. Az ókori Egyiptomban tíz-, a Római Birodalomban sokáig kilencnapos volt a vásárhét, az utolsó nap a vásár napja. Mezopotámiában a Kr. e. 4. évezredtől a szántó-vető életmód főbb munkáihoz kapcsolódó hónapokat (a szántás, a magvetés, a gabonaaratás stb. hónapjait) kezdetben öt-, később, a Kr. e. 7. századtól hétnapos periódusokra (hetekre) tagolták. A napok napnyugta után kezdődtek; eleinte csak a Hold fázisváltásainak megfelelő napoknak volt neve: újhold, első negyed, telihold, illetve utolsó negyed napja, később isteneikről nevezték el őket.
A Krisztus utáni 2. században Róma bölcsei is a hétnapos vásárhét bevezetése mellett döntöttek, és az általuk ismert hét bolygóról elnevezett napok védnökei a bolygóknak nevet adó istenek lettek. A napok neve számos újlatin nyelvben (román, francia, olasz, spanyol) ma is emlékeztet a régi latin nevekre (dies Lunae, Martis, Mercuri, Jovis, Veneris, Saturni és Solis), illetve Luna, Mars, Mercurius, Jupiter, Venus, Saturnus és Sol istenekre.
Germán és skandináv istenek napjai
A 3–4. századtól a hétnapos hét elfogadottá vált egész Európában és Ázsia nagy részén, csak a napok neve változott. Nyugat- és Észak-Európában a római istenek neveinek többségét germán, illetve skandináv istenségek neveivel helyettesítették, a Hold tiszteletének szentelt hétfő elnevezésekor viszont – az indoeurópai (újlatin) népekhez hasonlóan – a római hagyományt követték. Az angol Monday és a német Montag név a Holdhoz kötődik, akárcsak a Luna holdistennőre emlékeztető román luni, francia lundi vagy olasz lunedi elnevezés.
A germán nyelvekben a kedd – az angol Tuesday, a német Dienstag vagy a norvég és dán tirsdag – Tyrnek, a jog, a hadak és a hősi dicsőség skandináv istenének nevét viseli. A szerda – az angol Wednesday, a holland woensdag, a norvég onsdag stb. – névadója a bölcs (leggyakrabban félszeműnek ábrázolt) Odin (Wotan, Wodan) főisten lett, a teremtés, a háború, a vadászat és a költészet istene. A csütörtök – az angol Thursday, a német Donnerstag, a svéd torsdag stb. – nevében a villámosztó Jupitert a mennydörgés és a vihar germán istene, Thor (Donner, Donar) váltotta fel. Freyja (Frigg), az emberi sorsok fonalát fonó szépségistennő, illetve testvére, Freyr, a fény egyik északi istene a germán nyelvek többségében a péntek – az angol Friday, a német Freitag, a svéd és norvég fredag stb. – névadója lett.
A hétvége napjai
A hétnapos hetet a keresztények is elfogadták, mivel az Ószövetségben leírt teremtéstörténet szerint Isten hat nap alatt – vasárnaptól péntekig – teremtette a világot, a hetediken pedig megpihent, pihenőnapnak rendelve azt az emberek számára is. A bibliai időkben a hét utolsó napjának tekintett, az Úr által megszentelt szombat dologtiltó nap volt: tilos volt sütni, főzni, varrni, tüzet gyújtani vagy oltani, terhet szállítani, fegyvert fogni, beteget gyógyítani stb.
A szombat nevének eredete a különböző nyelvekben igen változatos. Az újlatin és a szláv nyelvek többségében – a magyarhoz hasonlóan – a pihenőnapot jelentő héber sabbath szóból származik (sâmbătă, sabato, sobota stb.). A svédek és a norvégok fürdőnapnak vagy medencenapnak (lördag, laurdag), a mongolok „félig jó napnak”, a németek a vasárnap elő- estéjének (Sonnabend) nevezik.
Az Európában, Oroszországban, Indiában és Ausztráliában a hét utolsó napjának tekintett vasárnapot az újlatin nyelveket beszélők az Úr napjaként (duminică, dimanche stb.), a szláv népek többsége dologtalan napként (niedziela, nedelja), az oroszok a feltámadás napjaként (voszkriszenyje), a mongolok pedig „teljesen jó napként” tartják számon. A magyar nyelvben – amióta Szent István királyunk a hetivásárok megtartását a szentmisékhez kötötte – a neve a vásár napja, azaz vasárnap lett.
Megszámozott napjaink és napi babonáink
A kereszténység elterjedése után a napok elnevezésének új hagyománya született. A szlávok, a portugálok, a balti népek és a törökök – magyar őseinkhez hasonlóan – megszabadultak a pogány istennevektől, sorszámokkal jelölve a napok többségét.
Nyelvünkben a magyar napnevek mellett szláv, illetve héber kölcsönnevek is megjelentek. A hét első napja, a hét feje, a hétfő a néphit szerint kiválóan alkalmas a házasságra, a körömvágásra és a tolvajlásra, eseményei pedig az egész hét lefolyását megszabják. A keddet, azaz a kettedik (második) napot a néphagyomány a szombathoz hasonlóan dologtiltó napként tartja számon, elsősorban az asszonyok számára. A hasznos munkák elvégzésére alkalmas a hét közepét jelentő szerda, és a szerencsésnek, vásárlásra és varrásra igen alkalmasnak tartott csütörtök negyediket jelentő neve is szláv eredetű. A balszerencsésnek tartott, ötödiket jelentő péntek, Jézus keresztre feszítésének és a 18. századig a halálos ítéletek végrehajtásának napja volt. Elég annyit tudnunk róla, hogy a hiedelem szerint a pénteken kezdett munkában vagy az akkor kötött házasságban nincs köszönet, illetve vasárnap sírni fog, aki aznap nevet. A pénteken éhgyomorra tüsszentőre vagy útnak indulóra veszedelem leselkedik, arról már nem is beszélve, hogy a pénteken kimosott ruhát viselő személybe könnyen belecsaphat a mennykő.
Megjelent a Cimbora 2019/2-es számában
Középkori állattan-könyvek: bestiáriumok
Barangoló
Őseink barlangok falaira festve, karcolva örökítették meg az évezredekkel ezelőtt élt, nem egy esetben mára kihalt állatok – mamutok, őstulkok, kardfogú tigrisek stb. – képeit. Az ókori birodalmakban a valóban élt állatokról és a mítoszok képzeletbeli lényeiről óegyiptomi papiruszok, falfestmények, mezopotámiai domborművek, antik görög vagy római ábrázolások és természettudományos leírások is tudósítanak.
