A horog

Lepicné jön megnézni, mit csinál.

– Nagyszerű, szép kis vacsorát horgásztál nekünk össze, ügyes tudsz te lenni, ha akarsz.

Megsimogatja a nyakát és a vállát, de amint visszahúzza a kezét, felkiált a fájdalomtól. Egy horog állt bele ujja begyébe.

Ernestine odarohan. Nyomában Félix, a báty, majd nemsokára maga Lepic úr is megjelenik.

– Hadd lássuk! – mondják egyszerre.

De ő a szoknyájába rejti az ujját, térdei közé szorítja. A horog még mélyebbre fúródik. Miközben Ernestine és Félix támogatják, Lepic úr megfogja a karját, felemeli, és mindenki láthatja a megsebesült ujjat. A horog átdöfte. Lepic úr próbálja kivenni.

– Jaj! Ne így – kiáltja Lepicné élesen.

Valóban, a horog egyik oldalon a szakállánál, másik oldalon a csomónál van megakadva.

Lepic úr felteszi a szemüveget.

– A fenébe, el kell törni a horgot!

Eltörni, hogyan? A férje legkisebb erőfeszítésére

Lepicné összerándul és felüvölt. Mintha a szívét akarnák kitépni. Különben is a horog jó edzett acélból készült.

– Akkor hát, mondja Lepic úr, bele kell vágni a húsba.

Megigazítja a szemüvegét, előveszi a bicskáját, az életlen pengét olyan erőtlenül nyomja az ujjhoz, hogy nem hatol bele. Jobban megnyomja, és izzadni kezd. Kibuggyan a vér.

Lepicné jajgat, az egész család beleremeg.

– Apa, gyorsabban! – mondja Ernestine.

Lepic úr kezdi elveszíteni a türelmét. A felesége ujja már egyetlen véres seb, ahonnan egyszer csak kihull a horog. Vöröske távolmaradt az anya körül buzgólkodó családtól. Anyja első jajszavára eliszkolt. A lépcsőn üldögélve, fejét két tenyerébe szorítva, próbálja megmagyarázni magának a történteket. Bizonyára, amikor bedobta a horgot, az beleakadt a ruhájába, és ott maradt.

– Már nem csodálkozom, hogy nem akartak többé harapni a halak.

Miközben anyja jajgatását hallgatja, eleinte nem érez fájdalmat. Hiszen hamarosan ő is jajgatni fog, nem kevésbé hangosan, olyan hangosan, ahogy csak bír, ameddig bereked, hogy anyja minél előbb higgye megbosszulva magát, és békén hagyja.

Az összeszaladt szomszédok faggatják:

– Mi történt, Vöröske?

Nem válaszol. Befogja a fülét, vörös arcát teljesen eltakarja a tenyerével. A szomszédok a lépcső alatt gyülekeznek, várják a fejleményeket.

Végül előjön Lepicné. Sápadt, mintha a gyermekágyból jönne, és mint aki nagy veszedelmet állt ki, büszkén lépked, gondosan befáslizott ujját maga előtt tartva. Legyőzi a még nyilalló fájdalmat. Mosolyogva néz a közönségre, néhány szóval megnyugtatja őket, és szelíden így szól Vöröskéhez:

– Fájdalmat okoztál nekem, kicsi fiam, de tudod, hogy nem haragszom rád. Nem a te hibád volt.

Soha nem beszélt így Vöröskével. Az meglepetten emeli fel a fejét. Látja anya kötszerrel vastagon, tisztán bebugyolált ujját, amely olyan, mint a szegény gyerekek rongybabája. Égő szemeit elfutja a könny.

Lepicné lehajol hozzá. Vöröske megszokott mozdulatával védekezésül maga elé kapja a könyökét. De az anyja nagylelkűen megcsókolja őt a népes közönség előtt.

Vöröske semmit nem ért, potyognak a könnyei.

– Hiszen mondtam, hogy nincs semmi baj, megbocsátottam neked! Ennyire gonosznak hiszel engem?

Vöröskét rázza a zokogás.

– Mi lelte ezt a gyermeket? Azt hihetnéd, hogy nyúzzák, mondja Lepicné a szomszédságnak, akik meg vannak hatódva a jóságától.

Megmutatja nekik a horgot. Kíváncsian vizsgálgatják. Egyikük megállapítja, hogy nyolcas méretű. Lepicné lassan teljesen visszanyeri közlékenységét, felszabadultan meséli a balesetet a szomszédoknak.

– Akkor meg tudtam volna ölni, ha nem szeretném annyira. Milyen veszélyes tud lenni egy ilyen semmi kis horog! Azt hittem, vége az életemnek.

Ernestine azt indítványozza, hogy temessék el a horgot egy gödörbe, a kert egy távoli pontján.

– Dehogyis!, kontrázik Félix, a báty, én megtartom horgászni. A nemjóját, egy ilyen vérrel áztatott horog az igazi! Reszkessetek, halak! Akkorákat fogok kiemelni, mint a combom!

És megrázza Vöröske vállát, aki még mindig nem tért magához a döbbenettől, hogy megúszta a büntetést, és elfúló hangon nyögdécsel, miközben bő vízzel mossa sírástól eltorzult, vöröslő arcát.