Korcsolyák, kanyarok, kalandok
(Patine, pârtii, pățanii)

A Durăuban szervezett táborok rendszerint egyenlőek voltak számomra a szenvedéssel. Elsősorban azért, mert képtelen voltam felfogni, miért kell tanulnunk szünidőben is – hát nem ezért van az iskolaidő? Másodsorban, amit mi ott „tanultunk", a matematika volt, azaz az én agyamnak egy rendkívül bonyolult „nyelv", ami plusz kínt jelentett, míg pontosan az ellenkezőjét a mostohatestvéremnek, Călinnek, aki értett a tételekhez és az egyenletekhez, és úgy tűnt, végigszórakozza az egészet, akkor is, amikor éppen a legnehezebb feladatokat oldja. Később a tábor kínálatában a matematika kiegészült választhatóan a román és az angol nyelvvel, de addig még el kellett telnie néhány évnek.

Amit a továbbiakban elmesélek, a téli szünidőben történt, az egyik tábor vége felé. Az, hogy egyáltalán történt valami az ott töltött hét nap alatt, önmagában is rendkívüli dolog, éppen azért, mert általában nem történt semmi, legalábbis ez volt az érzésem minden alkalommal. Reggel feladatokat oldottunk meg, délben ebédelni mentünk, délután ismét gyakorlatok, aztán este lett, és leültünk vacsorázni. Ezt követően annak, aki tudott síelni, rendelkezésére állt még a lesiklópálya, de nekem, miután előző évben sikerült eltörnöm egy pár sílécet, amit apukámnak ki kellett fizetnie, nem igazán volt már keresnivalóm ott.

Volt egy diszkó is, ahová esténként táncolni mentek a legtöbben, de mivel bennem nem volt éppen különösebb érdeklődés egyetlen lány iránt sem a csoportunkból, általában a tánc iránt sem, oda sem nagyon jártam. Egyetlen dolog mentett meg attól, hogy teljes apátiába zuhanjak. Nem sokkal korábban megtanultam korcsolyázni, és nagyon vágytam arra, hogy gyakorolhassam újonnan elsajátított képességem – mi lehetett volna alkalmasabb hely erre, mint egy hegyvidéki üdülőtelep sok havat hozó télidőben? Csakhogy az odautazásom előtti csomagolás forgatagában a szüleim elfelejtették betenni a táskámba pontosan az új korcsolyámat, úgyhogy nem maradt más választásom, mint bérelni azt a helyszínen. Amit általában simán meg lehet tenni, viszont a település kölcsönzőjében nem volt az én méretem, 40-es, amit túl nagynak tartottak egy gyermek számára, míg a felnőtt részlegen ekkorában csupán egy élénk rózsaszínű, női korcsolya árválkodott, és elgondolni sem tudtam, hogy azt felhúznám a lábamra. A napok egyhangúan teltek, semmi nem változott, sem a napi programunkban, sem a kölcsönző bérelhető készletében. A Durău Hotel mellett, ahol a szállásunk volt, jobb felől egy völgy húzódott, mondhatni, „végtelenül", azaz tökéletesen megfelelő terep egy korcsolyaversenyhez. Mert természetesen versenyezni akartunk, ez volt a tét kezdettől.

Mérjük össze magunkat, én, a „testvérem" és egy barátunk, George, aki amúgy közülünk a legjobb volt ebben. A sors szeszélye folytán ő volt a legjobb matekos is, de míg ezen a téren senki sem vitatta el az elsőbbségét, egy verseny során sok minden történhet.

A gond csak az volt, hogy egyáltalán lehetséges lesz-e részt vennem ebben. Az utolsó tábori nap reggelén úgy döntöttem, teszek még egy próbálkozást, és ha továbbra sem találok korcsolyát a méretemre, kiveszem a rózsaszínűt. Megjelentem hát ismét a kölcsönzőben, és arról érdeklődtem, mint mindennap, hogy van-e 40-es, fekete korcsolyájuk.

– Csak a rózsaszínű van, fiacskám – felelte unottan az ott üldögélő hölgy, aki már felismert a kinézetemről.
– Rendben, kérem szépen azt – mondtam beletörődő sóhaj kíséretében.

Eléggé csodálkozva nézett rám, nem hitt a fülének döntésem hallatán. Mondjuk, én is meglepődtem magamon, mert inkább lettem volna hajlandó felhúzni egy számmal kisebbet, csakhogy az odaúton támadt egy ötletem: mi lenne, ha kibérelném a rózsaszínűt – végül is az a fontos, hogy kényelmes legyen –, de mielőtt felhúzom a lábamra, bekenem fekete cipőkrémmel, így valamennyire tompítom azt a tabu színt? Igaz, hogy halvány vagyok matematikából, okoskodtam magamban, de ez nem jelenti azt is, hogy néha nem villanhat át a fejemen egy-egy zseniális elgondolás. Úgyhogy alaposan és aprólékosan bekentem a teljes felületét, több réteg feketével fedve el azt az idegesítő rózsaszínt, míg végül azt hihettem, már nem is az a korcsolya van a lábamon. Aztán anélkül, hogy átgondoltam volna, hogyan adom vissza ebben az állapotában, rajthoz álltam. Ami viszont problémának mutatkozott: közülünk senki, még a „tapasztalt" George sem korcsolyázott soha lejtőn, legalábbis nem ennyire meredek völgyben. Emiatt rendesen ledöbbentünk, hogy mekkora sebességbe lendültünk már néhány méter után a fagyos havon. Arról nem is beszélve, hogy körülbelül félúton, amikor már alig hallottuk egymást, úgy süvített a levegő a fülünkbe a gyors siklás miatt, szemünk előtt feltűnt két szakácsnő, amint kínnal-bajjal kapaszkodnak felfelé, nehéznek tűnő tálcát cipelve. Mivel valószínűleg ők sem tudták, mit jelent korcsolyával ereszkedni lejtőn, egyáltalán nem zavarta meg őket a megjelenésünk, folytatták az útjukat, pontosan annak közepén. Látva, hogy egy arasznyit sem hajlandók oldalra mozdulni, kiabálni kezdtünk feléjük, próbáltunk integetni is figyelmeztetés gyanánt, azonban nem valami nagy sikerrel. Profihoz illő elhajlással Georgenak sikerült az utolsó pillanatban kitérnie, viszont én és a tesóm telibe kaptuk őket, amitől az edénytörlővel szépen letakart tálca tartalmának fele szétszóródott a hóban. És mit ad Isten, képviselőfánkok voltak rajta! Mennyire másképpen festettek így, a jeges úton szanaszét heverve, ahhoz képest, ahogyan addig szoktuk látni, kirakatban vagy a tányéron, szinte megesett a szívem rajtuk! Az ütközés némileg csillapította sebességünket, annyira legalábbis, hogy hallhattuk, hogyan motyognak ránk dühösen, és hogy eltöprengjünk, ezek után vajon lesz-e desszert a mai ebédünk végén, de annyira azért nem lassultunk le, hogy kikerülhessünk egy szekeret, amely bő tíz méterrel lennebb elénk kanyarodott. Fogalmam sincs, hogyan történhetett, hogy a szekeres nem vett észre bennünket! Oké, gyermekek voltunk, de hárman - ráadásul kurjongattunk is abban a pillanatban! A szekér viszont úgy fordult ki, mint egy BMW a mellékutcából a főútra, anélkül, hogy biztosítaná magát vagy fékezne, mintha a világ vége már évek óta bekövetkezett volna, és ő lenne az egyetlen túlélő. A lovak, mert egy nem is lett volna elég, hogy keresztbe tegyen a szórakozásunknak, megriadtak, nyerítve ágaskodtak fel két lábra. Ösztönösen mindhárman leguggoltunk egyszerre, úgy tűnhetett, mintha százszor elpróbáltuk volna az egész jelenetet, így átsiklottunk a hasuk alatt. Nem volt több mindez néhány másodpercnél, viszont csak a valóságban, mert az agyunkban az akció mintha lassítottan zajlott volna le, mint egy kelet-európai, vidéki Mátrixban. Aztán úgy, ahogy voltunk, folytattuk az ereszkedést, egészen addig, amíg már nem bírtuk megőrizni az egyensúlyunkat, és elestünk, ki térdre, ki fenékre, ahogy értük. És milyen lelkesültek voltunk! Mennyi minden történt velünk! És mindent ép bőrrel megúsztunk! Valahogyan összeszedtük magunkat, a hidegtől és az erőfeszítéstől, de a sok nevetéstől is kipirult arccal. Alig vártuk, hogy visszaérjünk a szállásra, és elmesélhessük a többieknek, min mentünk keresztül. Csakhogy a visszatérés sokkal fárasztóbbnak bizonyult, mint gondoltuk, a meredek domboldal és főként a korcsolyák miatt, úgyhogy amikor végre-valahára a szállodához értünk, rájöttünk, hogy egy csöpp energiánk sincs már mesélni, ráadásul azon agyaltunk, hogy ha esetleg valóban nem lesz desszert, jobb lesz nem kiderülnie, kik a felelősek ezért.

Néhány órával később, amikor az autóbusznál gyülekeztünk, eltelten a kiadós ebéddel – amelyből, láss csodát, nem hiányzott a képviselőfánk –, a sorakozást felügyelő tanár úgy kiakadt egyik diáktársunkra, aki már nem tudom, mit csinált, hogy szó nélkül hasba vágta. A jelenet döbbenetes volt, annál is hihetetlenebb, mint ahogyan átsiklottunk a lovak hasa alatt. Mindenkiben fennakadt a szó, kivéve a tanárt, aki káromkodni kezdett, miközben a diák azon kínlódott, hogy feltápászkodjon. Nem értettem, hogyan lehetséges, hogy senki nem szól egy szót sem ennek láttán, nem állítja le a tanárt, legalább kérdőre vonva őt, akár tessék-lássék módon is, hogy enyhítse a földre esett gyermek szégyenét. Aztán a hazaúton megtudtam, hogy valójában apa és fia ők ketten, és az apának nem ez az első kisiklása.

Felnőttként sokszor tértem vissza Durăuba, s bár hazudnék, ha azt mondanám, nem telik jól, amikor itt vagyok, a település levegőjében érzem, hogy már soha nem nyeri vissza egykori varázsát. Nézem a „végtelen völgyet", és már nem tűnik sem annyira hosszúnak, sem olyan meredeknek, még ha, beismerem, nem is próbáltam többé soha korcsolyával a lábamon leereszkedni rajta. Tulajdonképpen arra jöttem rá kevéssel az emlékezetes versenyünk után, hogy jobban szeretek pedálozni, úgyhogy elcseréltem a korcsolyáimat – a feketét is, amelyet otthon felejtettem akkor, a feketére mázoltat is, amelyet apukám kénytelen volt kifizetni – egy Pegas biciklire. A sípálya megőrzött valamennyit félelmetes hangulatából, amelyet gyermekkoromban érzékeltem. Meredek, eléggé hosszú is, azt hiszem, a sízők kedvelnék. Annyi az egész, hogy a terület átkerült az ortodox egyház tulajdonába, amelynek van elegendő pénze ahhoz, hogy ne érezze szükségét a pálya használatba adásának, legalább amúgy, felebaráti alapon.

Ha megtalálnám gyermekkorom múmiává aszott testét, ide szeretném eltemetni. Feltűnés és csinnadratta nélkül, egy téli estén – majd beülnék a közeli koszos bárba, és meginnék két-három konyakot. Aztán, már jócskán spiccesen, rózsaszínű korcsolyát húznék a lábamra, és nekivágnék a völgynek lefelé, behunyt szemmel.

Szonda Szabolcs fordítása