Cimbirodalom
– Indulunk?
Félix: Menjünk, vedd a fürdőnadrágod.
Lepic úr: Talán még túl meleg van.
Félix: Én azt szeretem, ha süt a nap.
Vöröske: Jobban fogod érezni magad a parton, apa, mint itt. Majd lefekszel a fűbe.
Lepic úr: Menjetek, de lassan, nehogy megbetegedjetek.
Vöröske azonban nehezen türtőzteti magát, bizsereg a talpa. A vállára tette az ő egyszerű, dísztelen és a bátyja piros és kék fürdőruháját. Fel van villanyozódva, fecserészik, magában énekel, ágakon ugrik át. Úszást imitál karjaival a levegőben, és azt mondja a bátyjának:
– Mit szólsz, jó lesz? Nagyot fogunk pancsolni!
– Nagy hős vagy! – mondja Félix fitymálóan és egykedvűen.
Valóban, Vöröske egycsapásra lecsillapodik.
Elsőként ugorja át könnyedén az alacsony kőkerítést, és hirtelen elébe tárul a hömpölygő folyó látványa. A mókás kedv alábbhagy.
A víz bűvös tükrén hidegen csillog a fény.
Hullámainak locsogása a kocogó fogakat idézi, és iszapszagot áraszt.
Oda kell bemenni, abban kell tartózkodni, tölteni az időt, miközben Lepic úr az óráján méri az előírt időt. Vöröske reszket. A bátorsága, amelyet próbált minél jobban felpumpálni, hogy minél tovább kitartson, épp a legrosszabbkor hagyja cserben, és a víz látványa, amely távolról csalogatónak tetszett, most szorongással tölti el.
Vöröske félrehúzódva vetkőzni kezd. Nem annyira vézna lábait igyekszik takarni – nem akarja, hogy lássák, mennyire reszket.
Egyenként veti le ruhadarabjait, és gondosan összehajtogatva őket elhelyezi a fűben. Megköti a cipőfűzőjét, és egy örökkévalóságba telik kibogoznia.
Felveszi a fürdőnadrágját, leveti rövid ujjú ingét, és mivel meg van izzadva, mint a papírjában olvadozó gyümölcscukor, még vár egy keveset.
Közben Félix már birtokába vette a folyót, és gázol, csapkod benne, mint egy kényúr. Csapkodja a karjaival, rúgja a talpával a habzó vizet, és kénye-kedve szerint tereli a felkorbácsolt hullámokat a folyó közepéről a part felé.
– Mégsem akarsz bemenni? – kérdezi tőle az apja.
– Vártam, hogy megszáradjak – válaszolja Vöröske. Végre elhatározza magát, a partra ülve megérinti a vizet lábujjával, amelyet túl szűk cipői szétnyomtak. Ugyanakkor megdörzsöli a gyomrát, amely talán még nem fejezte be az emésztést, és a gyökerekbe kapaszkodva lassan elmerül a vízben. A gyökerek megkarcolják kezét, lábát, fenekét.
Amikor a víz a hasáig ér, gyorsan kimenekül. Úgy érzi, egy nedves szalag tekeredik körbe-körbe a testére, mint egy búgócsigára.
De a rög, amelyen lába támaszkodott, leszakad, és Vöröske visszaesik, eltűnik, kapálózik, kiemelkedik köhögve, köpködve, fuldokolva, homályosan látva, megzavarodva.
– Nagyszerű ugrás volt, fiam, mondja Lepic úr.
– Aha, mondja Vöröske, bár nem nagyon szeretem az ilyesmit, bemegy a víz a fülembe, és fáj tőle a fejem.
Keres magának egy helyet, ahol úgymond tanulhat úszni, azaz karjaival evez, miközben térdelve halad a vízfenéken.
– Túl gyorsan csinálod, ne szorítsd ökölbe a kezed, mintha a hajadat tépnéd. A lábaiddal is dolgozz, ne csak a karjaiddal.
– Lábak nélkül nehezebb úszni, válaszolja Vöröske.
De a testvére nem hagyja gyakorolni, mindig félbeszakítja:
– Vöröske, gyere ide, itt mélyebb. Nem érem az alját, elmerülök. Nézd csak: látsz engem? Na és most? Most már ellep. Most állj od a fűzfa mellé, ne mozdulj, fogadjunk, hogy tíz karcsapásból elúszom odáig.
– Én számolom, mondja Vöröske vacogva, és vállig vízben, mozdulatlanul áll, mint egy igazi bólya.
Ismét leguggol, hogy ússzon, de Félix felmászik a vállára, dob egy fejest, és így szól:
– Most te jössz, kapaszkodj a vállamra.
– Hagyd, most úszni tanulok, mondja Vöröske.
– Rendben, gyertek ki – kiáltja Lepic úr. – Igyatok egy korty rumot.
– Máris? – kiáltja Vöröske.
Most már inkább maradna. Nem pancsolt eleget.
A víz, miután ki kell szállni belőle, már nem kelt félelmet benne. Ha az előbb ólomból voltak a lábai, most
pehelykönnyűek. Most frenetikus bátorsággal csapkodja a vizet, dacol a veszéllyel, kész életét áldozni, hogy kimentsen valakit, és szándékosan merül a víz alá, hogy átélje a fuldoklók félelmét.
– Siess már, kiáltja Lepic úr, különben Félix megissza a te részed is.
Bár Vöröske nem szereti a rumot, kijelenti:
– Nem adom senkinek az adagom.
És felhajtja rumot, mint egy kiszolgált katona.
– Nem mosakodtál meg rendesen, koszos a bokád.
– Az csak iszap, apa.
– Nem, az kosz.
– Visszamenjek?
– Majd holnap, visszajövünk.
– Szuper! Csak ne legyen rossz idő!
Megtörülközik a törülközőnek Félix által szárazon hagyott végével, nehéz fejjel, rekedt torokkal, rázkódva nevet, mert olyan viccesen gúnyolja őt Félix és az apja a kilapított kislábujjáért.
Szőcs Imre fordítása
Megjelent a Cimbora 2016/2-es számában
Vöröske (4.)
A lucerna
Cimbirodalom
Vöröske és bátyja a vecsernyéről igyekeznek haza, és nagyon sietnek, mert közeleg a négyórai uzsonna ideje. Félix, a nagy testvér, vajjal vagy lekvárral kent kenyérre számíthat, Vöröske pedig semmivel kent kenyérre, mert elhamarkodottan próbálta játszani a nagy embert, és kijelentette, hogy ő nem torkos. Szereti viszont az egyszerű dolgokat, rendszerint odaadással majszolja az üres kenyeret, és ma este is gyorsabban szedi a lábát, mint bátyja, hogy első lehessen az asztalnál.
Vöröske (2.)
Csak a kutya...
Cimbirodalom
Lepic úr és Ernestine a lámpa alatt könyökölve olvasnak, előbbi az újságot, utóbbi a jutalomkönyvét. Lepic asszony kötöget, Félix a lábát melengeti a kandallónál, Vöröske a padlón üldögél, és elmúlt dolgokra gondol. Pyrámusz, aki gyékényen szunyókált, hirtelen morogni kezd.
Vöröske (1.)
A tyúkok
Cimbirodalom
Jules Renard a 19. század második és a 20. század első felének, a magyar közönség által kevésbé ismert írója. Egyik legismertebb műve Naplója. Az irodalmi szóbeszéd szerint Sommerset Maugham angol író Renard hatására döntött úgy, hogy közzéteszi eredetileg asztalfióknak írt naplójegyzeteit. Ebben a művében bontakozik ki legteljesebben tömör, tűpontos fogalmazásmódja, könyörtelen iróniája.