– Fogadni mernék, jelentette ki a Lepic asszony, hogy Honorine már megint elfelejtette bezárni a tyúkokat.
Így is van. Ezt azonnal meg lehet állapítani, ha kinéz az ember az ablakon. A kert legvégében sötét négyzetként rajzolódik ki a tyúkól nyitva hagyott ajtaja.
– Nem zárnád be őket, Félix? – mondja Lepic asszony három gyermeke közül a legnagyobbnak.
– Nem az én dolgom a tyúkokkal vesződni, válaszolja Félix, ez a sápadt ábrázatú, nyegle, félős fiú.
– És te, Ernestine?
– Ó, anya, én rettenetesen félnék a sötétben.
Félix és a nővére, Ernestine úgy válaszolnak anyjuk kérdésére, hogy szinte fel sem emelik a fejük. Elmélyülten olvasnak az asztalra könyökölve, a homlokuk majdnem összeér.

– Te jó ég, mennyire ostoba vagyok. Erről meg is feledkeztem. Vöröske, eredj, zárd be a tyúkokat! Legkisebbik gyerekét becézi így vörös haja és szeplős arca miatt. Vöröske, aki úgy tesz, mintha az asztal alatt játszana, előbújik, és félénk hangon így válaszol:
– Anya, én is félek.
– Ugyan! Egy ilyen nagyfiú, mint te! Ne légy nevetséges. Na, gyerünk, egy-kettő!
– Ismerjük jól, olyan merész, mint egy kecskebak, mondja a nővére, Ernestine.
– Nem fél az senkitől, semmitől, erősíti meg Félix, a nagyobbik testvére.
Ezek a hízelgő szavak hizlalják a máját, és azon szégyenkezve, hogy nem bizonyul méltónak hozzájuk, máris próbál felülkerekedni gyávaságán. Hogy segítsen neki legyőzni félelmét, az anyja egy pofont is kilátásba helyez.
– Legalább tartsátok nekem a lámpát, mondja Vöröske. Az anya megvonja a vállát, Félix megvetően mosolyog. Egyedül Ernestine könyörül meg az öccsén, egy gyertyával a kezében hajlandó elkísérni őt a folyosó végéig.
– Itt megvárlak, mondja.
De azonnal rémülten elszalad, mert egy széllökés eloltja a gyertya lángját. Vöröske mereven, földbe gyökerezett lábbal reszket a sötétben. Olyan sötét van, mintha elvesztette volna a szeme világát. Néha egy szélroham körbefogja akár egy jéghideg takaró, mintha magával akarná ragadni. Rókák, netán kegyetlen farkasok leheletét érzi a kezén, az arcában?

A legjobb lesz megiramodni a tyúkól felé, becsukott szemmel, előreszegett fejjel, mintha lyukat akarna ütni az éjszakában. Vakon tapogatja ki az ajtó horgát. A léptei zajától megrémült tyúkok kotkodácsolva mozgolódnak az ülőjükön. Vöröske rájuk ripakodik:
– Hallgassatok már el, én vagyok az.
Rájuk zárja az ajtót, és sebesen iszkol visszafelé, mint akinek szárnyai nőttek. Mikor lihegve és büszkén belép a fénybe és melegbe, úgy érzi, mintha sáros és átázott gúnyát cserélt volna át könnyű és tiszta ruhára. Büszkén kihúzza magát és mosolyog, várja a dicséretet, és most, hogy már túl van minden veszélyen, a család többi tagjának arcán az érte érzett aggodalom nyomait fürkészi. De Félix és Ernestine zavartalanul folytatják az olvasást, és az anyja semleges hangon kijelenti:
– Mostantól minden este te fogod bezárni őket, Vöröske.

Szőcs Imre fordítása

Megjelent a Cimbora 2015/6-os számában