I. 

Mivel már nemegyszer járt pórul éjszaka, Vöröske vigyázni szokott arra, hogy minden este megtegye a szükséges óvintézkedést. Nyáron ez könnyen megy. Kilenc órakor, amikor Lepic asszony ágyba parancsolja, tesz egy kört odakint, és ezáltal csendes éjszakája lesz.

Télen ez a séta kész kínszenvedés. Hiába teszi meg az első óvintézkedést az este leszálltakor, amikor bezárja a tyúkokat, nem remélheti, hogy ez elég lesz másnap reggelig. Vacsoráznak, töltik az időt, az óra kilencet üt, és már régóta éjszaka van, és ez az éjszaka egy örökkévalóságig tart. Szükség lesz egy második óvintézkedésre.

Ezen az estén is, mint mindig, felteszi magának a kérdést: kell mennem vagy nem kell mennem?

Erre általában igennel válaszol, vagy azért, mert őszintén szólva muszáj mennie, vagy pedig a telihold fénye jelent bátorítást. Néha pedig Lepic úr és Félix bátyja példáját követi. Egyébként nem mindig kényszerül rá, hogy eltávolodjon a háztól az út melletti árokig, ami már majdnem a mezőben van, néha éppen csak lemegy a lépcsőn, ahogy sikerül. De ma este eső dobol a kövön, a szél lefújja a csillagokat az égről, a diófák tombolnak a réten.

Hál’istennek – mondja magában, miután alaposan átgondolta a dolgot – nem kell mennem.

Jó éjszakát kíván mindenkinek, majd megfog egy gyertyát és visszavonul a folyosó legvégén, jobbra található, magányos és csupasz szobájába. Levetkőzik, ágybabújik, és várja Lepic asszony érkezését. Az szorosan betakarja egyetlen takaróval, és elfújja a gyertyát. A gyertyát otthagyja neki, de nem ad hozzá gyufát. Majd rázárja az ajtót, mert Vöröske félős. Vöröske előbb élvezi, hogy végre magára maradt. Szeret a sötétben álmodozni. Felidézi az elmúlt napot, örül magában, hogy megúszott néhány meleg helyzetet, és reménykedik, hogy holnap is hasonlóan szerencsés lesz. Máris büszke magára, hogy két napon át sikerül elkerülnie, hogy magára vonja Lepic asszony haragját, és ezzel a reménnyel a szívében próbál elaludni.

Alig hunyja le a szemét, rátör a jól ismert kellemetlen érzés. Ennek így kellett lennie – gondolja Vöröske.

Más ilyenkor felkelne. De Vöröske tudja, hogy nincs éjjeliedény az ágy alatt. Annak ellenére, hogy Lepic asszony kész megesküdni, odatette – mindig elfelejti. És különben is, minek az éjjeliedény, Vöröske mindig megteszi a szükséges óvintézkedést.

És Vöröske ahelyett, hogy felkelne, elmélkedni kezd: Előbb vagy utóbb el kell engednem. Minél később teszem, annál több lesz. De ha most pisilek be, csak nagyon kevés lesz, és a lepedő reggelig megszárad. Tapasztalatból tudom, hogy mama észre sem fogja venni. Vöröske könnyít magán, utána behunyja a szemét, és jóízűen alszik.

II. 

Egyszer csak hirtelen felébred, és kétkedőn figyeli a hasát. Baj van – gondolja magában.

Az imént azt hitte, megszabadult. Túl egyszerű lett volna. Az este a lustaság bűnébe esett. Most bűnhődnie kell.

Felül az ágyban, és törni kezdi a fejét. Az ajtó be van zárva, az ablakon rácsok vannak. Lehetetlen kijutni.

Lefekszik, majd újra felkel. Inkább mozog, járkál, ugrál, minthogy aludjon, miközben egyre jobban feszítő hasát fogja.

– Anya, anya! – szólítja az anyját elfojtott hangon, attól tartva, nehogy meghallják, mert ha Lepic asszonyság felkel, neki egyszerre elmúlik minden baja, és ő azt fogja hinni, hogy ugratni akarta. Csak azért teszi, hogy holnap, amikor azt mondja, ő szólt, ne kelljen hazudnia.

De hogyan is kiálthatna, amikor minden erejével arra összpontosít, hogy elhárítsa a katasztrófát.

Hamarosan egy elviselhetetlen fájdalom arra készteti, hogy ugrálni kezdjen, nekiütközik az ágy karfájának, a falnak, majd a kandallónak, amelynek kétségbeesett mozdulattal felrántja az ajtaját, és elengedi magát, rá a vasrácsra, vonaglik, megadja magát, fájdalma fokozhatatlan boldogságban oldódik fel.

A szoba sötétje sűrűbbé válik.

III. 

Már hajnalodik, mire Vöröske el tud aludni. Reggel sokáig lustálkodik az ágyban, amikor Lepic asszony benyit, és fintorogva szimatol:

– Milyen furcsa szag!

– Jó reggelt, mama, mondja Vöröske.

Lepic asszonyság lerántja róla a takarót, körbejárja a szobát, és csakhamar megtalálja, amit keres.

– Nagyon kellett pisilnem, és nem volt bent éjjeliedény – mondja Vöröske, gondolván, hogy ez a legjobb módja a védekezésnek.

– Hazug, hazug! – kiált fel az anyja.
Elrohan, visszatér egy éjjeliedénnyel, amit a háta mögé rejt, majd észrevétlenül becsúsztatja az ágy alá, megáll Vöröske előtt, és az egész házat felverve kiabálni kezd:

– Istenem, mit vétettem, hogy ilyen gyermekem van?

Aztán sietve rongyot és vödröt hoz, a kandallót elárasztja vízzel, mintha tüzet akarna oltani, lerángatja az ágyneműt, levegőt, levegőt, zihálja elkeseredett, sírós hangon.

Aztán hirtelen ismét Vöröskére támad:

– Szerencsétlen! Hát elment a szép eszed? Hát aberrált vagy? Úgy élsz, mint az állatok! Ha egy állatnak odatennének egy éjjeliedényt, tudná, hová végezze a dolgát. És te a kandallóba vizelsz. Isten a tanúm rá, hogy megőrjítesz, megbolondulok, megbolondulok, megbolondulok!

Vöröske mezítláb és egy szál ingben az éjjeliedényt nézi. Az éjjel nem volt ott semmi, és most ott áll az ágy lábánál. Szinte elvakítja tiszta fehérségével. Igazán szemtelenség volna részéről, ha most is azt állítaná, hogy nem látja.

És minthogy a méltatlankodó családtagok, a kárörvendőn kíváncsiskodó szomszédok, a postás, aki épp meghozta az újságot, mind zaklatják kérdéseikkel, így szól végül:

– Becsületszavamra, én nem is tudom. Ahogy ti gondoljátok.

Szőcs Imre fordítása

Megjelent a Cimbora 2015/8-as számában