Egy ilyen vers mellé egyetlenegy megjegyzés kívánkozik: No comment. Hiszen minden okoskodás csak ronthat az olvasói versélményen: piszokul fontos vers, és kész, nagy vers a kínosan rossz rím („sárkányokkal vív"/„aki volt oly hív") ellenére is. Mondanivaló is, versnyelv is végtelenül egyszerű, tiszta és világos benne. Az ilyen versre szoktuk azt mondani, hogy klasszikus darab: a költő elvonul vidékre (Babits esetében: Esztergom-Előhegyre), levelekkel, irodalmi lapokkal zaklatják, de ő már nem akar a világ rabja lenni: ha van még dolga ezen a földön, akkor azt saját lelke sárkányaival küszködve, eleven szoborként fuldokolva, egyszóval, saját magával kell lerendeznie.

Ennyi tehát a vers, tényleg fölösleges minden kommentár, mégse tudom megállni (vigyázat: szakmai ártalom!), hogy egy-két apróságra föl ne hívjam a figyelmeteket. Például a nagyon erős képanyagra: a vékony idő könyvére, az asztal bús szirtjére, az ősz halálos aranyára vagy éppen az éhszemű népre – ezek a képek oldozzák el Babits földszagú versét (lásd: „A fű sarját nyírom, a fákat nyesem") a hétköznapi beszédtől, ezek emelik föl a nyelvet a nagy költészet szférájába.

Aztán a magyar irodalmi kontextus is, ahová Babits verse tökéletesen beágyazódik. Mindössze két alkotást említek: Berzsenyi Levéltöredék, barátnőmhez, illetve Vörösmarty Az élő szobor című versét. „Ne kérdezd, barátnőm, mint töltöm időmet, / S távolléted alatt kedvem miben lelem" – mondja Berzsenyi; „Szobor vagyok, de fáj minden tagom"– panaszkodik Vörösmarty. Feltétlenül érdemes legalább ezt a két klasszikus darabot elolvasni Babits verse mellé: biztos vagyok benne, hogy Babits számított az olvasók előzetes tudására, és nagyon is tudatosan játszott rá ezekre a versekre: amellett, hogy nagy verset írt, főhajtás is lett így Babits részéről a Levél két nagy magyar költőelőd előtt!

Berzsenyi, Vörösmarty, Babits...– azt hiszem, nincs az a (nemzeti) irodalom, amelyik szégyellne egy ilyen triumvirátust.

Megjelent a Cimbora 2023/2-es számában