John Keats: Szonett a szabadban
Ha valaki a kedvenc versemet kérdezné, és valami okból kifolyólag mindössze egyetlenegyet választhatnék a világlírából, akkor természetesen Arany János Kertbenje lenne az: sokszor, sok helyen idéztem-széljegyzeteltem már a Kertbent, és bárhol, bármikor, fejállásban-kézállásban is, álomból ébredve is el tudnám hadarni a kegyetlenszép sorokat:
Kertészkedem mélán, nyugodtan,
A fák sebeit kötözöm;
Halotti ének csap fülembe...
Eh, nékem ahhoz mi közöm!
Nem volt rokon, jó ismerős sem;
Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé
Elég, csak azt köthesse be.
John Keats (1795, London – 1821, Róma): az angol romantikus lírikusok második generációjának egyike, a „szépség költője” . Kép forrása: bl.uk
Huszon-akárhány éve gondolkodom ezen a versen, és még mindig nem és nem értem, mitől tud elkeseredni egy ember annyira, hogy képes legyen leírni ilyen sorokat!
Viszont ha sok-sok kedvenc versem közül választhatnék, akkor nem kizárt, hogy a Szonett a szabadban című verset idézném – úgy érzem, ezekben a pandémiás, csíkias-télies-ködös időkben, „lockdown” után/előtt keresve se találhatnék szebbet ennél. A szerzője John Keats, „aki vízre írta a nevét” – legalábbis a római protestáns temetőben álló sírfelirata szerint.
Eszem ágában sincs az angol romantikáról értekezni; nem fogom felemlegetni, hogy John Keats a soráthajlásaival micsoda kifejezésbeli szabadságot hagyományozott a költőutódokra (mert a gondolatnak nem muszáj véget érnie a verssor végén, hanem bátran-szabadon kacskaringózhat tovább, akár két-három verssoron át); nem fogom dicsérni Vas Istvánt sem, amiért egészen precízen fordítja a soráthajlásokat is. Itt és most legyen elég egyetlen aprócska megjegyzés: sok minden miatt szerethetünk egy-egy költőt, én főleg a képalkotó fantázia miatt. És hogy „telik” Keatsnél egy nap? „...mint a tiszta űrön át röpül / egy angyal könnye, hullva csöndesen”. Nos, igen... valahol itt kezdődik a nagy költészet. Uramisten, de szép: „...an angel’s tear / That falls through the clear ether silently”!
John Keats
Szonett a szabadban
Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,
oly édes annak, hogyha belelát
a mennybe s oda lehel egy imát,
hol telt mosollyal kék szinű az ég.
A szíve boldogabb lehet-e még,
mint ha hullámzó réteket talált
s olvas, gyepágyon nyujtva derekát,
egy szerelemtől epedő regét.
Ha este otthonába tér, a fül
még sejti a madár dalát, a szem
még rejti a kék, tág eget s örül.
S ő búsul, hogy a nap oly sebesen
száll, mint a tiszta űrön át röpül
egy angyal könnye, hullva csöndesen.
Vas István fordítása
