Csak 1 vers
„Kertészkedem mélán, nyugodtan, / A fák sebeit kötözöm; / Halotti ének csap fülembe... / Eh, nékem ahhoz mi közöm! / Nem volt rokon, jó ismerős sem; / Kit érdekel a más sebe? / Elég egy szívnek a magáé, / Elég, csak azt köthesse be.” Huszon-akárhány éve gondolkodom ezen a versen, és még mindig nem és nem értem, mitől tud elkeseredni egy ember annyira, hogy képes legyen leírni ilyen sorokat!
Viszont ha sok-sok kedvenc versem közül választhatnék, akkor nem kizárt, hogy a Szonett a szabadban című verset idézném – úgy érzem, ezekben a pandémiás, csíkias-télies-ködös időkben, „lockdown” után/előtt keresve se találhatnék szebbet ennél. A szerzője John Keats, „aki vízre írta a nevét” – legalábbis a római protestáns temetőben álló sírfelirata szerint.
Eszem ágában sincs az angol romantikáról értekezni; nem fogom felemlegetni, hogy John Keats a soráthajlásaival micsoda kifejezésbeli szabadságot hagyományozott a költőutódokra (mert a gondolatnak nem muszáj véget érnie a verssor végén, hanem bátran-szabadon kacskaringózhat tovább, akár két-három verssoron át); nem fogom dicsérni Vas Istvánt sem, amiért egészen precízen fordítja a soráthajlásokat is. Itt és most legyen elég egyetlen aprócska megjegyzés: sok minden miatt szerethetünk egy-egy költőt, én főleg a képalkotó fantázia miatt. És hogy „telik” Keatsnél egy nap? „...mint a tiszta űrön át röpül / egy angyal könnye, hullva csöndesen”. Nos, igen... valahol itt kezdődik a nagy költészet. Uramisten, de szép: „...an angel’s tear / That falls through the clear ether silently”!
Szonett a szabadban
oly édes annak, hogyha belelát
a mennybe s oda lehel egy imát,
hol telt mosollyal kék szinű az ég.
mint ha hullámzó réteket talált
s olvas, gyepágyon nyujtva derekát,
egy szerelemtől epedő regét.
még sejti a madár dalát, a szem
még rejti a kék, tág eget s örül.
S ő búsul, hogy a nap oly sebesen
száll, mint a tiszta űrön át röpül
egy angyal könnye, hullva csöndesen.
Walt Whitman: Ülök és nézem
Csak 1 vers
1989-ben, 17 éves koromban vettem meg Székelyudvarhelyen Walt Whitman Ének magamról című, legszebb verseit tartalmazó kötetét (Szász János válogatásában), de csak nagyon nehezen, mostanában barátkoztam meg a költészetével.
Konsztantinosz Kavafisz: Tükör az előcsarnokban
Csak 1 vers
Diák olvasóim nálam sokkal jobban tudják, hogy a sorozatok korát éljük: Netflixről vagy más csatornákról végtelenített rész(let)ekben ömlenek ránk a történetek sorozatgyilkosokról, királynőkről, mitológiai hősökről és más izgalmas témákról. Bár eszem ágában sincs versenyezni a filmsorozatokkal, mégis örömmel jelentem be, hogy útjára indul a Csak 1 vers rovat 2. évada is – s akárcsak az 1. évad beköszöntőjében, ezúttal is a szépséggel fogunk találkozni itt.
Alexandru Vakulovski: a bibliás hajléktalan
Csak 1 vers
Tizenöt éve figyelem a besszarábiai Alexandru Vakulovski pályájának alakulását. Egyik regényét Hányinger utca címmel lefordítottam magyarra (2016. szeptember 18-án Sepsiszentgyörgyön is bemutattuk), priveliști című verseskötetéből is több tucatnyi szöveget fordítottam le mostanáig. Ebből származik a bibliás hajléktalan című vers is (első közlésben a versumonline.hu portálon jelent meg, szeretettel ajánlom minden diák olvasónak a nemzetközi lírának ezt az online fórumát, akárcsak az idén útjára indult, szintén a kortárs világirodalmat fordító-népszerűsítő 1749.hu oldalt).
Dsida Jenő: Hálóing nélkül…
Csak 1 vers
A sötétség verse, A tó tavaszi éneke, Esti teázás – ha toplistát kellene összeállítanom kedvenc Dsida-verseimből, valószínűleg ez a három vers érne el dobogós helyezést.