„Kertészkedem mélán, nyugodtan, / A fák sebeit kötözöm; / Halotti ének csap fülembe... / Eh, nékem ahhoz mi közöm! / Nem volt rokon, jó ismerős sem; / Kit érdekel a más sebe? / Elég egy szívnek a magáé, / Elég, csak azt köthesse be.” Huszon-akárhány éve gondolkodom ezen a versen, és még mindig nem és nem értem, mitől tud elkeseredni egy ember annyira, hogy képes legyen leírni ilyen sorokat!

Viszont ha sok-sok kedvenc versem közül választhatnék, akkor nem kizárt, hogy a Szonett a szabadban című verset idézném – úgy érzem, ezekben a pandémiás, csíkias-télies-ködös időkben, „lockdown” után/előtt keresve se találhatnék szebbet ennél. A szerzője John Keats, „aki vízre írta a nevét” – legalábbis a római protestáns temetőben álló sírfelirata szerint.

Eszem ágában sincs az angol romantikáról értekezni; nem fogom felemlegetni, hogy John Keats a soráthajlásaival micsoda kifejezésbeli szabadságot hagyományozott a költőutódokra (mert a gondolatnak nem muszáj véget érnie a verssor végén, hanem bátran-szabadon kacskaringózhat tovább, akár két-három verssoron át); nem fogom dicsérni Vas Istvánt sem, amiért egészen precízen fordítja a soráthajlásokat is. Itt és most legyen elég egyetlen aprócska megjegyzés: sok minden miatt szerethetünk egy-egy költőt, én főleg a képalkotó fantázia miatt. És hogy „telik” Keatsnél egy nap? „...mint a tiszta űrön át röpül / egy angyal könnye, hullva csöndesen”. Nos, igen... valahol itt kezdődik a nagy költészet. Uramisten, de szép: „...an angel’s tear / That falls through the clear ether silently”!