Ismertem az irodalomtörténeti közhelyeket vele kapcsolatban: megújította a formát, nagykorúvá tette az amerikai lírát stb. Tudtam, hogy kedves költőim, Kassáktól Füst Milánig, rajongtak Whitmanért; tudtam, hogy lázadó kamaszkorom nagy kedvence, Ginsberg Üvöltése mennyit köszönhet Whitmannek – mindezek ellenére én „provinciálisnak” éreztem a Whitman-féle verset. Mi közöm nekem az amerikai „erő” és „lendület” és „energia” dicsőítéséhez? – kérdeztem magamtól, tudván tudva, hogy 1854-ben, amikor Whitman első kötete, a Fűszálak megjelent (tehát bőven az amerikai polgárháború előtt), még az „Amerikai Egyesült Státusok-ban” is csak módjával működött Whitman agyondicsért „demokráciája”, nemhogy Kelet-Közép-Európában. Hol van itt az „általánosan emberi”? – fintorogtam Whitman antológiába illő darabjait, Az egyént énekelem-et és társait olvasva. És valószínűnek tartom, hogy ha nem szeretek bele ismét Szilágyi Domokosba, ugyanolyan előítéletes Whitman-olvasó maradtam volna, mint amilyen harminc éven át voltam. Egészen konkrétan: a félig lebénult, elszegényedett, mindenkitől elhagyott Whitman Kolumbusz imája című, megrázóan szép gyónása kellett (Szilágyi Domokos fordításában), hogy sokévnyi kihagyás után ismét elővegyem a Szász János-féle Whitman-kötetet. A Kolumbusz imája nem szerepel ugyan ebben, itt van viszont helyette az Ülök és nézem.

„Az 1850-es évek végén bekövetkezett eszmei és érzelmi válság egyik legjellemzőbb kifejezése” – olvasom Szász János jegyzetét az Ülök és nézem-mel kapcsolatban. És tényleg: ebben a versben egyetlen „dübörgő”, tényleg „cselekvő”, a legtávolabbi horizontokat is meghódítani vágyó whitmanes ige sincsen. Ne sajnáljuk a fáradságot, és sorról sorra haladva vegyük számba a vers igéit: „ülök”, „nézem”, „hallom”, „látom”, „látom”, „meglátom”, „látom”, „látok”, „látok”, „látom”, „meglátom”, „ülök”, „nézem”... És mi mindent lát és hall a költő, Uramisten! Időszerűek ma is, több mint 160 év után is a versben felsorolt „problémák”? De még mennyire!

És a vers utolsó sora: „Látom, hallom és hallgatok.” Micsoda gyönyörű ellentmondás az igék „passzivitása” és az okozott hatás között! Méghogy hallgat! Dehogy hallgat!

Az Ülök és nézem alighanem a világirodalom egyik legszenvedélyesebb vádbeszéde.

Megjelent a Cimbora 2020/6-os számában