Délutánonként összegyűltünk hőseink terein, és lóra pattantunk, feldobott ezüstdollárosokat likasztottunk ki, gonoszokat skalpoltunk, kinyújtott karokkal repültünk, autóbuszokat emelgettünk, falra másztunk, miegymás. Más import hőseink nem voltak. Persze, amiről nem tudunk, az nincs. Amikor aztán a mindennapi élet bors nagyságú és erejű hősei lerombolták a Vasfüggönyt, megismerkedtünk a többiekkel is. Én mindenesetre akkoriban részesültem abban a megtiszteltetésben, hogy a szuperhős-panteon egyik legbonyolultabb figurájával, a Denevéremberrel lekezelhettem, még ha csak vizuálisan is.

A Batman-széria első filmje 1989-ben készült, a hazai mozikba valamikor a kilencvenes évek elején jutott el. Eltátottam a számat. A korábbi héroszokat ismerve, teljesen másra vártam. Lenyűgözött Tim Burton filmje (az első két részt rendezte a borzongató, gótikus filmek e nagymestere, aztán otthagyta a sorozatot, és a következő két rész szépen meg is bukott). Először is, Batman olyan übermensch, aki valójában nem über. Nincs neki egyetlen emberfeletti tulajdonsága sem: még köpni sem tud gyilkosat. Igaz, dúsgazdag, igaz, borzasztóan ügyes, igaz, úgy balhézik, mint két Bruce Lee együttvéve, igaz, rengeteg szuperfegyvere, szuperjárműve, egyéb szupergizmója van, de lényegében ember, mint te vagy én. Ez nagyon tetszett. A másik alapvető különbség (amit egyébként azelőtt se, azóta se láttam egyetlen szuperhős-filmben sem), hogy Bruce Wayne, az ember valójában azért válik Denevérré, vagyis az igazság fekete héroszává (egyébként ő az első fekete ruhás szuperhős a történelemben), mert gyerekkorában bizonyos bűnözők lelőtték a szüleit. Tehát bosszúból. Például a Charles Bronson-féle bosszúfilmekkel való összehasonlítás csak első ránézésre tűnik abszurdnak, valójában igen kézenfekvő. Tehát nem afféle gáncs nélküli überlovaggal állunk szemben, aki erkölcsileg messze meghaladja a hétköznapok dimenzióit. Burton mester filmje ezért is lett olyan sötét. A város, a figurák valójában a főhősi lélek sötét bugyrainak külső vetületei. Ezáltal az egyébként nevetségesen egyszerű történet elképesztő mélységeket kap. És mindemellett végig élvezetes, szórakoztató.

Úgy gondolom, ez az első két Batman-film óriási sikerének kulcsa, és ezért vagyok ma is (kopasz középkorúként, akit sokan már bácsiznak) „Betmen”- rajongó. A sorozat harmadik és negyedik, felejthető, illetve a Denevérember születését taglaló, kicsit unalmas ötödik részt követően azonban újabb meglepetést tartogatott nekem a Sötét Lovag. Idén bemutatták a hatodik Batman-filmet, Dark Knight címmel. Vártam a sötétet, a borzongást, a homályos bugyrokat. Ehelyett minden világos volt. Szinte állandóan, kis túlzással még éjfélkor is süt a nap a filmben. Időnként be kellett hunynom a szemem, zavart a fény. Bruce Wayne persze ugyanúgy vívódik, a lelke egyáltalán nem napfényes, csak ebből nem látszik semmi. Christopher Nolan rendezőnek sikerült az, amit a nézői előítéletek pozitív megdöntéséről mondtam. A film alapjaiban módosult, mégis lehet érte rajongani.

Ne hallgassatok hát, barátaim, a fanyalgókra, a korábbi sötétet visszakövetelőkre vagy a buta filmeket emlegetőkre. Ilyen szuperhős-filmet ritkán láthattok. Nézzétek meg, akkor is, ha egy kicsit hosszúra sikeredett.

Megjelent a Cimbora 2008/7-es számában