Sőt, a legkiválóbbak közé tartozik. Saját, különbejáratú angolszász ötösfogatom tagja. Az esetleges kíváncsiságot kielégítendő, ideírom a többit is: Robert de Niro, Harvey Keitel, Tim Roth, Gary Oldman. Persze, mint minden csapatban, itt is vannak „szupermenek". Robert de Nirót és Harvey Kelteit még nem láttam halványan játszani. Úgy tűnik, számomra legalábbis, hogy képtelenek rá. Ők azok, akik minden katasztrófa ellenére (gyenge történet, csapnivaló rendező, amatőr dramaturg, satöbbi) képesek belelopni a legborzalmasabb filmbe is valamit, ami miatt az illető alkotás nézhetővé válik. A többiek – és, fájdalom, Nicolas Cage is közéjük tartozik – már, úgymond, a körülmények függvényei. Egy jó rendező irányítása alatt csodákra képesek. Ha viszont hiányzik a biztos kéz, valahogy nem találják meg helyüket a kamera előtt. Cage érzésem szerint filmtörténeti jelentőségű alakítása a Veszett a világban David Lynch nélkül nem jött volna létre. Hogy vegyészeti hasonlattal éljek: Cage volt a reagáló vegyület, Lynch pedig a katalizátor, ami felpörgette a reakciót.

A legújabb Cage-filmben (A nemzet aranya 2 – Tit­kok könyve) a színész ismét vállalta a vegyület szerepét – hogyne vállalta volna, hiszen kisebb lottónyere­ménynek megfelelő összeget vághatott zsebre. Csak­hogy Jon Turteltaub rendező (aki egyébként A nemzet aranya első része fölött is bábáskodott) mindennek nevezhető, csak katalizátornak nem. Szemmel látható­lag nem tudott mit kezdeni a kamera elé álló színé­szekkel. Pedig egy kalandfilm esetében a rendezőnek nem kell túl sokat bíbelődnie olyan apróságokkal, mint kimunkált dialógusok, jellemfejlődés, bonyolult konf­liktusháló felépítése és egyéb magasiskolás feladatok.

Az ember mindig is magáért a kalandért szerette a kalandot. És amint a történelem egyre inkább kizárta a mindennapi embert a valós kalandok világából, előbb szívdobogva, szárnyaló lélekkel olvasta, aztán nézte a mások által jobban-rosszabbul megálmodott kalandokat. A nemzet aranya eddig elkészült két epi­zódja rosszul megálmodott kalandokból áll. Hiszen nem kell filmőrültnek lenni, hogy az ember emlékez­zen, látott már ilyet a Tomb Raiderben, az Indiana Jones-filmekben, az Allan Quatermain-filmekben, és folytathatnám a sort. Sőt, jobbat, jobban megcsinálva, és, noha az említett filmek sztárjai (Angelina Jolie, Harrison Ford, Richard Chamberlain) ritkán érik el a fent említett ötösfogat színvonalát, maguk a filmek mégis működnek – nagyon is.

Megjelent a Cimbora 2008/2-es számában