József Attiláink

László Noémi, Fancsali Kinga, Borsodi L. László, Nagy Zalán, Győrfi Kata és József Attila

József Attila költészetével sokszor, sokféleképpen meg lehet ismerkedni. 120 éve született, 1964 óta (ekkor lett volna 59 éves) április 11-én, a születésnapján ünnepeljük a magyar költészet napját.

Arra kértünk költőket, szerzőinket, hogy ez alkalomból ajánljanak verset olvasóinknak, osszák meg József Attila-élményüket, emlékezzenek vissza első találkozásukra a költészetével, írjanak arról, hogy melyik verse volt rájuk nagy hatással, mit jelentett számukra akkor, és mit jelent most.

László Noémi, Borsodi L. László, Fancsali Kinga, Nagy Zalán és Győrfi Kata válaszaiban rápillanthatunk József Attila költészetének különböző vetületeire, és az is jól látszik, hogy milyen változatos módokon érint és hoz mozgásba minket, hogyan hat ránk az irodalom.

Pánczél Évi illusztrációja

László Noémi

Szégyen

Azt hiszem, József Attilát később szereti meg az ember. A „később” azt jelenti, hogy abban a korban, amikor először gondolja, hogy szeretne meghalni, de az gyávaság volna. Nekem ez elég későn, tizenhat éves korom után jutott eszembe. Addig bármilyen rossz dolog történt is velem, a halál gondolata fel sem merült. Mondhatjuk úgy is, hogy nem történt lélekölően rossz dolog tizenhat éves korom előtt velem. Azután pedig annyira összezavarodik az ember! Minden nagyon jó, vagy nagyon rossz, vagy egyszerre a kettő. Tizedik osztályos koromban fogtam fel, hogy József Attila nekem szól, és ettől kezdve több éven át az ő verseivel keltem és feküdtem.

Persze, már azelőtt tudtam, hogy létezik József Attila. Olyan korban voltam gyerek, amikor az iskolában a kommunizmus divatja járta, és József Attilának a munkásmozgalom ihlette verseit szerették tanítani. Azokból én inkább csak az iszonyatot éreztem ki, és ahhoz nem igazán volt kedvem. Azt gondoltam, József Attila dühös, meg nem értett ember, aki folyton a munkásokat ért igazságtalanságokon rágódik. Ami, valljuk be, a fiatal költőre egészen kis mértékben igaz. Amikor a „De szeretnék gazdag lenni” kezdetű versét tanultuk – ez volt az első József Attila-vers, amit ötödik-hatodik osztályban nekünk, a nyolcvanas évek derekán középiskolát végzőknek tanítottak –, igen komolyan értettem, mit jelent, hogy „egyszer libacombot enni”, mert tízéves létemre akkor még soha nem láttam libacombot, és jó ruhában sem jártam-keltem.

Ennek a versnek Kedves Jocó a címe. Amikor mi ötödik-hatodik osztályosok voltunk, magyarból, románból és matematikából évharmadi dolgozatot írtunk. Ezekre én általában elég keveset készültem. Magyarból többek között a Kedves Jocó című József Attila-versről kellett írni. És én leírtam, hogy ezt a költő Jocó nevű fiútestvérének írta arról, hogy milyen rossz szegény gyerekként hányódni a világban.

Azóta tudom, hogy József Attilának nem volt fiútestvére. Jocó a költő nővérének, József Jolánnak a beceneve. Aki A város peremén címmel öccséről és Etus húgáról szóló önéletrajzi regényt írt. Akkor azonban gátlástalanul hasaltam, mint oly sokszor azelőtt és azután is az életben. Még mindig szégyellem magam, valahányszor ez eszembe jut.

József Attila, József Áronné Pőcze Borbála és József Etelka 1919-ben. A képek forrása a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteménye

Borsodi L. László

József Attiláim

(Három medália)

1.

Középiskolás diák vagyok a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban. És irodalomórán megszólal tanárnőnk tolmácsolásában a Tiszta szívvel: „Nincsen apám, se anyám…”, se isten, se haza, se bölcső, se szemfedő, se csók, se szerető. Leltár a semmiről: hogy ez sincs, az sincs, semmi nincs! Ebből a sok semmiből akkor az fájt, hogy se csók, se szerető! Ami ebből a versből megmaradt, és több mint három évtizede velem van, az a kétféle előadásmód, ahogyan Csutak Judit tanárnő tolmácsolta a művet, amely egyszerre tanított sírni, panaszkodni és lázadni. Hogy nincs értelme, az más kérdés, de lehet, szabad ezt tenni. A költészet nyelvén. És ez micsoda lehetőség, szabadság!

2.

Szintén középiskola, szintén irodalomóra. A Medáliák következnek. Első olvasásra semmit nem értek belőle: „Elefánt voltam, jámbor és szegény, / hűvös és bölcs vizeket ittam én, / a dombon álltam s ormányommal ott / megsímogattam a holdat, a napot, // és fölnyujtottam ajkukhoz a fát, / a zöld cincért, a kígyót, a kovát, - / most lelkem: ember - mennyem odavan, / szörnyű fülekkel legyezem magam - -”. Második olvasásra ugyanannyit értek meg. Vagyis semmit. És következik a harmadik, a negyedik és a ki-tudja-még-hányadik olvasás. Hogy ki voltam én? Hogy mit simogattam? (Ez azért sokat elárul akkori irodalom[nem]értésemről…) És aztán lassan-lassan megszületik valamiféle drámai felismerés: hogy talán elefántnak lenni jobb volt, a természettel harmonikus egységben élni, szabadon lebegni a mítoszok, mesék világában, mert az emberré válás egyet jelent a tudattalan, gyermeki állapotból való kiszakadással, a bűnbeeséssel. És mégis, mégis: hogy mindennek tudatában lehetünk, hogy megtanulhattunk és képesek vagyunk gondolkodni, az elkerülhetetlen emberré válás gyötrelméért hálásak lehetünk … Istennek – és persze József Attila költészetének.

3. 

Középiskolai tanárként a 2000-es évek elején. Kezdő tanár vagyok ekkor ugyanabban az iskolában, ahol korábban diák voltam. Kissé másfajta irodalomértéssel. Kezdő tanár, ráadásul szerelmes. Nagyon. Nagyon fáj. Nem! Majd csak később. Hogy kezdő tanár szerelmes, nem tartozik a diákjaira, nem szabad, nem szabadna kiderülnie. Ám amikor órán József Attila Ódájának azt a részét olvassa fel, hogy „Szeretlek, mint anyját a gyermek, / mint mélyüket a hallgatag vermek, / szeretlek, mint a fényt a termek, / mint lángot a lélek, test a nyugalmat! / Szeretlek, mint élni szeretnek / halandók, amíg meg nem halnak”, akkor nemcsak a felolvasó lelkiállapotából éreznek meg valamit a tanulók, hanem – ami a fontosabb – megéreznek és megértenek valamit a szerelem és főként a költészet természetéből. És ami bennem a költői szó révén életre kelt, formát kapott, az bennük folytatódott, megtapasztalva, hogy a vers nem csupán irodalom, hogy az irodalom nem puszta szöveg, hanem jóval több annál. Hogy mi? A válasz ott van, vagy éppen most születik meg benned, kedves Olvasó. József Attila költészete (is) megtanítja ezt meghallani, magadban létrehozni, csak jól figyelj, és tégy érte!

1924

Fancsali Kinga

Én nem ilyennek képzeltem a rendet

József Attila Tüntetés és Levegőt! című verseiről

Mivel nehezen tudtam dönteni, így egy helyett két József Attila-verset is szeretnék a Cimbora olvasóinak figyelmébe ajánlani: a Levegőt! és a Tüntetés címűeket. Ezek kevésbé ismertek, ám annál inkább olvasásra érdemesek, és párhuzamba állítani a két szöveget hasonlóan izgalmas, mint külön-külön olvasni őket. A Tüntetés című szöveget József Attila 1924-ben írta meg, míg a Levegőt! több, mint tíz évvel később, 1935-ben született, ez a két szöveg hangvételén erősen érződik is. Számomra jó néhány éve már József Attila politikai versei fontosak, amelyek ugyanannyira gyönyörűek és szívfájdítók tudnak lenni, mint a szerelmes versei (elég, ha csak a Tiszta szívvel-re gondolunk). Ebben a két szövegben is ott munkál a tenni akarás, hiszen József Attila már egészen fiatalon politikailag elkötelezett volt (emiatt lehetetlenítik el később a tanári pályáját is). Ez a hév és lendület sugárzik a Tüntetés című versből, amely a megvadult, éhes gyármunkások tömegének útját írja le, ahogyan küzdenek az elnyomás ellen, az ellen a jólét ellen, amely őket szegénységben, nyomorban tartja. Ennek a tömegnek, a „fölséges égiháborúnak” része a költő is, aki munkáscsaládból származik, nélkülözésben, árvaságban cseperedik fel, most pedig tettre készen tart a tüntető tömeggel. Szembetűnő a felszabadulás utáni vágy, a közös erő, amely az embertömegben rejlik. Ehhez képest a Levegőt! már sokkal kiábrándultabb, de itt is az egység, az emberek egymáshoz tartozása áll a középpontban. Erőteljesen jelenik meg az idegenség-tapasztalat, és ez szöges ellentéte a mindent maga alá gyűrő tömeg képének, amely a Tüntetésben megjelenik. Itt már nincs erő a közösségben, csak egymástól elidegenedett és rettegő, magányos emberek vannak, akik cselekvésre képtelenek egymás nélkül. Csalódottság hatja át a verset, a társadalmi létezés kínja, hiszen hiába nőtt fel a költő, továbbra is elnyomás, az idegenség a valósága, ezt ki is fejezi többször: „Én nem ilyennek képzeltem a rendet.” De még mindig az elnyomás alóli felszabadulásban látja a kiutat, egy új világban, bár ez az új világ, új rend a 1930-as évek szélsőjobboldali fordulatával egyre távolabbinak tűnik. Így zárja a verset: „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, / jó szóval oktasd, játszani is engedd/ szép, komoly fiadat!” 

Hogy miképpen olvassuk a két szöveget? Nem szükséges megválaszolni, sőt még feltenni sem azt a kérdést, hogy „mire gondolt a költő?” A költészethez a legjobb asszociatív módon közelíteni, igyekezzünk a képeket látni magunk előtt, aztán hagyjuk, hogy ezek a látványok vezessenek végig a verseken kézen fogva bennünket. Az értelem kibomlik úgyis, mint egy kövér gombolyag, és mindenki tud találni olyan témát, élményt, érzést, amelyekkel kapcsolódni tud a szöveghez, legyen szó akár egy tüntető tömeg erejéről, az egymás felé fordulás szépségéről, akár a kiábrándultságról, a renddel kapcsolatos elégedetlenségről, az idegenség érzéséről. Ez a kapcsolódás a legfontosabb és a legjobb élmény József Attila verseiben is.

A Duna-parton 1935 körül

Nagy Zalán

Egy versről, kutyafuttában

Mit tehetünk egy olyan világban, amelyben visszafordíthatatlan károkat okoztunk otthonunkban, a Föld bolygón? Van-e közös jövőnk a minket körülvevő élővilággal, és ha igen, mennyire tudunk kapcsolódni hozzá? Képtelenség ilyen összetett kérdésekre néhány mondatban vagy úgy egyáltalán felelni, az viszont biztos, hogy József Attila már 1924-ben tudott valamit a dologról: le kell menni kutyába!

A kutya című vers az említett évben íródott. Senki sem szereti, ha magyartanárosan faggatják: „miről szól ez a vers?”, „mire gondolt a költő?” Gondolta a kutya, talán ebből indult ki József Attila, amikor a kutya és az ember közös sorsát próbálta megfogalmazni. Nem von erőltetett párhuzamokat ember és állat között, csupán megfigyeli mindkettő esetlenségét, világbavetettségét: „Egyszer csak előbúvik / Nappali rejtekéből, / Belőlünk, / Az az oly-igen éhes, / Lompos, lucskos kutya / És Istenhulladékot, / Istendarabkákat / Keresgél.” Ezzel az idézettel rögtön a vers zárlatához érkeztünk, lelőve a „poént”: ugyanúgy él kutya és ember, végső soron osztoznak vágyaikon, együtt tapasztalják meg a súlyos fizikai és lelki világot. Nevezzük Istennek: éhezünk magyarázatokra, éhezünk nyugalomra, dolgokra, amikbe kapaszkodhatunk ebben az egyre bonyolultabb és szétcincáltabb világban. Ha másképp is éheznek, ahogyan az éhező emberből elő tud bújni a kutya, úgy az éhező kutyából is az ember: „Tömött, sóhajtó templomok / Laktak a szemében / S kenyérhéját, miegymást / Keresgélt.”

József Attilának nem célja abszolút igazságokat szajkózni, csupán felhívja a figyelmet a létezésre. Ebben a korai versében, amit 22 évesen írt, már felteszi a kérdéseket, amelyek az egész költészetét végigkísérték. Magunkra vagyunk-e hagyva? Ha igen, ki hagyott magunkra, és miért? Ha nem, ki volt itt velünk mindvégig? Az biztos, hogy A kutya elolvasása után a híres szólásnak újabb mélységeire ismerünk rá: a kutya az ember legjobb barátja.

1929 körül

Győrfi Kata

olvasni = bámészkodni

A versolvasás egy magányos fantáziagyakorlat, mint amikor gyerekkorunkban eljátsszuk, hogy valaki más vagyunk, vagy mint amikor videójátékozunk, és a digitálisan felépített világban vagyunk az a karakter. Mintha benyomnánk a gombot, és képesek lennénk kiegészíteni, és teljesen valósághűvé tenni magunk előtt a pixelekből összeállt világot. Ez a képzelőerő. Verset olvasni olyan, mintha a költő megfogná a kezem, és végigvezetne egy szavakból felépített filmen vagy képen, aminek az alkotóelemeit én képzelem el, az én fantáziám szüleményei. Nincs helyes vagy helytelen kép, egy verset nem lehet rosszul elképzelni, és mielőtt elérnénk oda, hogy megértünk egy verset, mindennél izgalmasabb, és jobb játék: elképzelni.

Ezt a fantáziálást pedig lehet fejleszteni, gyakorolni és mint mindenhez ebben az életben, ahhoz, hogy a fantáziánkat akármikor be tudjuk kapcsolni, és a legbátrabb helyekre elvigyen minket, időre van szükség. Az egyik legjobb gyakorlat például olvasás közben megállni, és elbámészkodni egy-egy, talán elképzelhetetlennek tűnő hasonlaton. Belekapaszkodom abba a szóba, amit a legjobban ismerek, és hagyom a belső hangot előhúzni mindent, ami eszembe jut róla.

Kétéltű, béka? Milyen lehet békának lenni? Az egyik pillanatban vizenyős bőrrel szárítkozom, napozom a levegőben, és aztán hopp, a víz alatt úszkálok és lélegzem. Milyen lehet a víz alatt levegőt kapni? Ugyanúgy lenni, mint ahogy én most szuszogok... de a víz alatt.

Zúgó egek... vihar... lapulás... A vihar hangos és erős, rángatja a fákat, s mindent, ami mozog: zaklatott állapot. Én mikor voltam zaklatott utoljára? Milyen érzés az? Fel tudom idézni a testemben azt az állapotot? Hagyok időt magamnak újra átélni. És ha megvan, elképzelem, hogy a buborék szóban, a b vagy az o betűben védve vagyok attól az állapottól, mert ne felejtsem el, hogy ez csak a fantáziám, valójában nem vagyok zaklatott, valójában csak verset olvasok.

József Attila versei nekem nagyon intenzív fantázia-gyakorlatok, mert talán ő maga is egy érzékeny és intenzív ember lehetett, aki mélyen átélte a világot, és úgy képzelem, sokat volt egyedül, sokat volt a képzeletében. És a versei, ha nem is értek mindig mindent belőlük, olyan helyekre visznek magamban, ahol szívesen bámészkodom, ahol szívesen töltök időt.

1936