Történetek a palackból
A Kínában, Mongóliában élő evenki nép szerint a Nap családanya, akit fiúgyermekei segítenek. Az indiai, görög, balti (lett, litván), grúz mitológiában a Nap édesanya, aki férjhez adni készül leányát. Egy grúz történetben egy juhászlegény ellopja a Nap eladó leányát. Az Amur folyó vidékén élő tunguz népek úgy tudják, hogy eredetileg több nap volt az égen, s ezeket el kellett pusztítani.
Az égitestekről szóló mítoszokat asztrális mítoszoknak nevezzük. E mítoszok közé tartoznak a Napról szóló szoláris mítoszok. A korai mítoszkutatók azt feltételezték, hogy a legkorábbi mítoszokban az égitestek közül a Napnak volt a legnagyobb szerepe és tekintélye. Ám kiderült, hogy az égitestek közötti hierarchia az emberi gondolkodás és társadalom későbbi szintjén alakult ki. A sumér mitológiában Utu, a Nap istene a Hold-istennő, Nanna fia. Ur városában ugyanis az i. e. 21. században a Holdisten volt a legtekintélyesebb isten. Az óind mitológiában Indra a vihar istene, aki megküzd Szúrjával, a napistennel, s elrabolja a nap szekerének egyik kerekét. Az időszámításunk előtt Szíria, Mezopotámia területén élt hettita nép mitológiája szerint az óceán elrabolja és elnyeli a napistent. Egy bukovinai román mítosz szerint a nap véletlenül keletkezett. Egy ember ládába zárva, féltve őrzött egy tojást. Egy alkalommal, mikor elment hazulról, valaki feltörte a kincsesládáját, s az ott talált tojást az ég felé hajította. A tojás eltörött, sárgájából keletkezett a nap, fehérjéből lettek a fellegek. Egy mítoszkutató szerint a Nap szerepe azoknál a népeknél nőtt meg, amelyek királyukat istenként kezdték tisztelni, s a Napot választották szimbólumául. Az inka mitológiában az uralkodó a Nap fia. Ez a fejlődés kísérhető nyomon az egyiptomi mítoszokban is. Míg korábban az ég istennőjét tekintették édesanyjának, s az ifjú Napnak ellenfelekkel kellett megküzdenie (kígyó, krokodil), később más népek – például a hurriták (vagy hurrik) - hatására az egyedül uralkodó főistenné változott. Echnaton uralkodó i. e. 1380 táján a napimádatot tette kötelezővé (korábban Ré a napisten, később Aton). A vallást megreformáló uralkodó naphimnusza szerint a napisten a legfőbb teremtő, aki lovas hintóján nap mint nap bejárja égi birodalmát, a világmindenséget:
Ha felkelsz: élnek és termékenyülnek.
Te hoztad létre évszakok sorát,
Hogy mindaz, amit alkottál: viruljon,
A tél hidegjét, hogy lehűtse őket,
S a nyár hevét (hogy ízleljék erődet).
Te teremtetted az égbolt messzeségét,
Hogy jó magasra szállhass
És mindent áttekints, amit alkottál.
(Franyó Zoltán fordítása)
Korábban említettük már, hogy Mózes könyve mondja el a keresztény teremtéstörténetet. Eszerint „a harmadik napon mondta Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától... Teremté tehát Isten a két nagy világító testet: a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal és a kisebb világító testet, hogy uralkodjék éjjel; és a csillagokat.” Ez a keresztényi szemlélet hatotta át a magyar népi tudást is. Egy moldovai (Gajcsána) férfi szerint „a csillagok es gömbök, mint a főd. Díszítette az Isten az eget, dísznek mutatja a csillagokat meg a holdat és a napot. S így látunk es, éjjel es van világosság, mikor hold van, nappal süt a nap.”
Mi nem rendelkezünk a Napra vonatkozó különös mítosszal, mindössze töredékes ismeretekkel és előírásokkal. Egyik népmesénkben férfiként járja égi útját, este fáradtan tér meg édesanyja házába. Az érdeklődő vándor kérdésére készségesen válaszol.
Az égitestekkel kapcsolatos magyar hagyományokat Zsigmond Győző gyűjtötte össze és rendszerezte. Tőle tudjuk, hogy az Erdélyi Mezőségen, Aranyosszéken szokás volt a Nap felé fordulva imádkozni. A búzavetés előtt ajánlatos volt a Napra nézve fohászt mondani. „Szoktunk imádkozni, napkelet felé fordulni, s keresztet vetni, amikor kezdünk valami munkát. Például reggel kimegyek kapálni, akkor a nap felé fordulok és keresztet vetek.” – mondta egy bukovinai férfi. A Nap iránti tiszteletből született az a tabu, amely a szemét Nap irányába való öntését vagy seprését, a Nap irányába való köpést tiltotta. Aki rosszat akart, az viszont a Napra nézve mondott átkot. Magyarszováton úgy tudták, hogy eredetileg két Nap volt az égen. Mások szerint a két Nap a háborút jelezte előre.
A Nap különböző szentekkel áll kapcsolatban. A magyar nemzet egyik legnagyobb ünnepévé változott az 1567 óta tartott csíksomlyói, pünkösdszombati búcsú. A zarándoklatot követő napon, vasárnap a jelenlévők a Napba néznek, ahol a Szentlélek megjelenik. A katolikus népi vallásosságban megtalálható a Nap és Szűz Mária azonosítása. A göcsejiek pünkösd vasárnapján egy tál vízbe néztek, s a csecsemőjét ringató Máriát látták meg benne. Általánosan elterjedt meggyőződés, hogy szombaton mindig kisüt a nap. Mária ugyanis kimosta a kis Jézus ruháit, s hogy vasárnap újra beleöltözzék, a napnak kell megszárítania.
Gyakoriak azok a hiedelmek, amelyek a napfogyatkozást mondják el. A Balaton vidékén úgy tudták, hogy a napot egy kakas eszi meg. A Bukovinában élt magyarok szerint a napfogyatkozást egy egér okozta. A máramamarosi magyarok virkoláknak, a moldvai csángók varkalácsnak, a palócok markolábnak nevezték azt a gonosz lényt, amely a Napot harapta. Az Égitestszabadító mesetípusunkban a Napot, a Holdat és a csillagokat három sárkány rabolja el, s egy barlangban rekesztik el. A király lánya kezét ígéri annak, aki az égitesteket megtalálja és kiszabadítja.
Franyó Zoltán (1887-1978): újságíró, szerkesztő, irodalomszervező, műfordító. Versfordításai három nagy gyűjteményben jelentek meg (Ősi örökség, Bécsi látomás, Atlanti szél)
Zsigmond Győző Égitest és néphagyomány. Égitestmagyarázás a romániai magyaroknál címmel írt doktori disszertációt (Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 1999).
*antropomorf: valamely dolgot, természeti jelenséget, képzeletbeli lényt emberi alakban ábrázoló, emberi tulajdonságokkal felruházó
Megjelent a 2009/2-es Cimborában
Honnan erednek a növények
Történetek a palackból
Bizonyára emlékeztek még, hogy nemrég olvashattatok itt a növényekhez kapcsolódó hiedelmekről. Most a növények keletkezését elmesélő apokrif történeteket tekintjük át. A mitológia szerint ugyanis a növények létezése és tulajdonságaik mitológiai lényekkel való kapcsolatukkal magyarázhatóak. Mózes első könyve a világ teremtését mondja el. A keresztény Isten a második napon népesítette be növényekkel a szárazföldet. S miután az embert is megalkotta, a növényeket neki rendelte alá.
Az állatok mítosza
Történetek a palackból
A finn eposz, a Kalevala mondja el, hogy a búvárkacsa tojja a meg azt a tojást, amelyből a világ (az ég, a csillagok, a nap és a hold, a föld és az óceán) létrejön. A Csendes-óceán partjain élő indiánok úgy tudják, a holló elrabolta a Szürke Sastól a napot, a holdat, a csillagokat, a tüzet és a vizet, s azokat az embereknek ajándékozta. A Jeges-tenger közelében élő szamojéd nép tagjai, a nyenyecek úgy tudják, a tűz használatát a jegesmedvétől tanulták el.
Az első ember születése
Történetek a palackból
Isten megteremtette az eget és a földet, különválasztotta a szárazföldet és a vizeket, a világosságot és a sötétséget, növényekkel, állatokkal és madarakkal népesítette be a földet, a vizeket és a levegőt, ezután létrehozta az első emberpárt, s a föld urává tette őket. A teremtésnek ezt a részét antropogenézisnek nevezzük, a történetet pedig antropogonikus mítosznak. A mi történetünk szerint a keresztény isten az embert a szóval teremtette, a teremtés hatodik napján, a maga képmására, egyszerre a férfit és a nőt. A teremtésnek ezek a részletei mind-mind figyelemre méltóak, mert sajátosak.
