Már megint Kira… vagy inkább, még mindig Kira. Csak a baj volt ezzel a gyermekkel.

Kira volt Reccs Nagyi öt unokája közül a legfiatalabb; egyben a legfürgébb és legokosabb is, bár Reccs Nagyi előbb harapta volna le a nyelvét, mint hogy ezt hangosan is elmondja valakinek. Ő egyformán szerette az egész családot, és igyekezett ezt éreztetni is velük. Azt viszont habozás nélkül beismerte volna, hogy egy gyermekével sem volt annyi baja, mint Kirával: igazi tűzrőlpattant rosszaság volt ez a lány, pedig még alig volt ötéves. Nagyinak még Ambrus sem okozott annyi fejfájást, Kira nagybátyja – pedig a népes családjukban már legendaszámba ment A Nap, Amikor Ambrus Lyukat Fúrt a Távirányítóba, így, nagybetűkkel. Ambrus (akkor hétéves) állítása szerint azért tette, mert ha levegőt kapnak az elemek, jobban működnek majd. A távirányítót senki sem kérdezte meg, hogy sikerült-e a kísérlet (habár Reccs Nagyi és még egy páran az azóta felnőtt „gyermekek” közül megtehették volna)… de a család azóta is kézzel váltotta az adót a tévén. Viszont Kira mellett, aki már minden egyes fáról leesett a családi ház körül, minden dzsembe belekóstolt a kamrában, és valahogy mindig megtalálta az utat mindenhová, ahová nem volt szabad bemennie, a kicsi Ambrus valósággal jólfésült úriembernek tűnt.

A becenevet is Kira ragasztotta Reccs Nagyira, hát persze, hogy ő. Ilyesmire még Ambrus sem vetemedett volna a maga idején. Szemtől szemben senki sem nevezte így Nagyit: még mindig Zsuzsa mamának hívták, a korának és tudásának kijáró tisztelettel, ahogy előtte az anyját, Ráhel mamát is szólították; de ő tudta nagyon jól, hogy az az átok Kira gyermek minek nevezi a háta mögött, és mi csúszik ki néha akaratlanul a saját gyermekei száján, ha róla beszélnek. Még a napra is emlékezett, amikor az egyedi, bár nem éppen tiszteletteljes becenév megszületett.

Kira aznap az utcán szaladgált, a szomszéd kutyájával, a lomha, medveszerű Borival kergetőzve. Kira volt az egyetlen, aki a majdnem ötvenkilós dögöt mozgásra – sőt, szaladásra – tudta bírni: újabb bizonyíték Nagyi szemében, hogy Kirában volt a legtöbb a családi képességekből. Beleértve természetesen a Nagyi bosszantására és a közel-szívszélhűdés előidézésére való képességeket is, ahogy Kira bebizonyította, amikor egyszer csak elvágódott a nehéz kavicsok között, és majdnem egy métert gurult; aztán felállt, szinte illedelmesen leporolta a ruháját, teleszívta a tüdejét levegővel… és olyan hangosan kezdett bömbölni, hogy a ház ablakában megrezzentek a muskátlik. Bori ugatni kezdett, csatlakozva a fülhasogató lármához.

– Mit csináltál, te átok, te?! – hördült fel Nagyi a virágágyásban állva; ledobta a kis kapát és futott Kirához, ahogy a köszvényes térdei bírták, s kis híján maga is elvágódott az utcán heverő öklömnyi kövek között.

Mint kiderült, az átok kificamította a bokáját, lehorzsolta a térdét, és a jó ég tudja, még mit. Nagyi folyékonyan (ógörögül, hogy a gyermek ne értse) káromkodva ölbe kapta az unokáját, és megindult vele a padlás felé, a titokzatos gyógyfüvek és varázslatos kencék birodalmába. De ismét rá kellett jönnie, rég voltak azok a napok, amikor még úgy szaladgált fel-le a padláslépcsőn, mint egy csikó: most, ahogy az első fokról a másodikra kapaszkodott fel, kissé imbolyogva a nyugtalan gyermektesttel a karjában, a bal térde akkorát reccsent, mint egy pisztolylövés.

Kira rábámult, nagyra nyílt, nedves szemekkel, és Nagyi attól tartott, hogy megint visítani fog; de ehelyett a gyermek hátravetette magát, úgy, hogy Nagyi majdnem elejtette, és teli torokból nevetni kezdett.

– Rett, Nadi! – selypegte vidám, két-de-már-majdnem-hároméves hangon. – Rett, Nadi!

Hát így lett Zsuzsa mamából Reccs Nagyi.

Reccs Nagyi, bár igyekezett nem túlzottan kimutatni, természetesen imádta a kis Kirát. De amikor belépett a padlásszobába a szokásos délutáni bűbájolásra készülve, elég volt egy pillantást vetnie maga köré, és eldöntötte: ha sikerül a kezébe kaparintania az imádott gyermeket, ott helyben megfojtja.

A padlás normális körülmények között Reccs Nagyi kedves helye, már-már szentélye volt. A falakat kézzel ácsolt, még Ráhel mamától örökölt könyvespolcok szegélyezték: roskadoztak a latin, ógörög, angol, spanyol könyvek, a bőrborítású, kézzel bekötött, rúnaábécéktől holdciklusokig mindenféle mágiát leíró kötetek alatt. A plafonról csokrokban lógtak a fűszeres illatú gyógyfüvek. A szoba túlsó sarkában állt az alkimistaasztal, kecses üveglombikokkal, tégelyekbe töltött kenőcsökkel, kő- és csontporokat rejtő dobozkákkal megpakolva. A padlón krétával rajzolt pentagramma, mindegyik csúcsán az elemek rúnáival; a rajzolat közepén pedig feketén, méltóságteljesen terpeszkedő kondér.

A padláson minden rendben volt, minden a helyén: Nagyinak szinte odanéznie sem kellett, hogy mindig megtalálja, amit éppen keresett.

Egészen addig, amíg Kira, csak az istenek tudják, hogyan, be nem szabadult oda.

Kira a padlón ült, szétszórt gyógynövényekkel és találomra fellapozott könyvekkel körülvéve, az erősen megfoghíjasodott könyvespolcok között. A fején Ráhel mama régi varázslókalapja (hogy hogyan tudta leszedni a legmagasabb polc tetejéről, ahol Reccs Nagyi féltve őrizte, azt megint csak az istenek tudhatták), a dereka köré szoknyának tekerve Nagyi holdfénynél megáldott oltárterítője. Épp egy vaskos bájitalos könyvet tanulmányozott elmélyülten, és a kondérban kanál nélkül, pusztán lassú intésekkel (a fene tudta, hogy tud egy ötéves gyerek ilyen természetesen varázsolni) kavargatott valami löttyöt, aminek a szagától Reccs Nagyinak még a művirág is lehervadt a kalapja mellől.

– Mit csinálsz itt, te istenekverése, te?! – hördült fel Reccs Nagyi, Kira lassan állandóvá váló megszólítását használva.

Kira felkapta a fejét. A fején megbillent a varázslókalap.

– Nézd, Nagyi! – csipogta. – Én is boszorkány vagyok!

– Az vagy, boszorkány, hogy apadna el a varázserőd! – mennydörögte Reccs Nagyi. – Ki engedett be ide?!

Kira a sarokba mutatott, ahol Salamon, Reccs Nagyi familiárisa fekete macska alakjában egy napsugár sárga foltjában szunyókált.

– Salamon volt – mondta vidáman, rá se hederítve Reccs Nagyi hegyomlasztó, folyóapasztó haragjára. – Tudtad, hogy be tud jönni a kulcslyukon?

Reccs Nagyi gondolatban elszámolt tízig, és Salamont is felírta a sürgősen megfojtandó személyek listájára.

– Én tudtam, de te honnan tudod, te átok gyermek?!

– Hát ő bejött a kulcslyukon, és akkor gondoltam, hogy én is bejövök a kulcslyukon! Olyan szép itt bent, Nagyi!

– Majd adok én neked szépet, te istennyila, te… – és azzal Reccs Nagyi előrelendült, a dühtől szinte megfiatalodva, hogy elkapja a kis Kirát. A kislány arcáról lehervadt a mosoly, ahogy, most először, rájött, mennyire felhergelte a nagyanyját. Hátralépett, és mint a kígyó, kicsusszant Reccs Nagyi kezei közül, aztán oldalra gurult, az egyik nyitva felejtett varázskönyvhöz. Ahogy Reccs Nagyi nyilalló térdekkel utánalódult, Kira ujjai alatt pörögtek a lapok (hogy a fene vinné el azokat a gyors kezeit, gondolta Reccs Nagyi); aztán megtalálta, amit keresett.

– Hörgömörgör! – kiáltotta csengő ötéves-hangon.

Jaj, ne, gondolta Reccs Nagyi.

A kiejtés fogcsikorgatóan szörnyű volt (ha helyesen ejtették ki, a szavak vízcsobogásként áramlottak, nem medvemorgásként, ahogy Kira mondta), de a könyv lapjain Nagyi azonnal felismerte a varázsigét.

– Ne…! – és megint ugrott, megfeledkezve sajgó térdeiről, de már későn.

A levegőben nagyot pukkant valami, és a kis Kira eltűnt egy lila füstfelhőben. Amikor eloszlott a füst, a kislány helyében csak a földre hullott kalap és oltárterítő maradt… és egy szürke egér, ami kibújt a kalap alól, és hangos cincogással a nyitva felejtett padlásajtó felé iramodott.

Öreg vagyok én már ehhez, gondolta Reccs Nagyi, és futott az egér után, ahogy csak tudott.

Kira-egér gyors cikkanásokkal szökdécselt lefelé a padláslépcsőn, valahogy mindig épp akkor ugorva el Reccs Nagyi kaszáló kezei elől, amikor a görbe boszorkányujjak elérték volna. Közelített az utolsó lépcsőfok: az egér leugrott, és elszaladt a csempepadlón, Reccs Nagyi papucsa azonban megcsúszott a lépcsőn.

– Hogyaza! – jajdult az öregasszony, ahogy kis híján elvágódott; de az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia a gázsütő fogantyújában.

Csend volt. Reccs Nagyi lihegve feltápászkodott, megigazította fején a félrecsúszott kalapot, és körülnézett, hogy látta-e valaki nem éppen elegáns távozását a padlásról. Ahogy a tekintete az üres előszobában ugrált, a padlón észrevett valamit: egy egeret, amely tisztes távolságból, egy csempe közepéről figyelte, hogy sikerül-e talpra állnia. Az egér bajusza remegett.

– Idegyere! – szisszent Reccs Nagyi, és az egér után vetette magát, ki az ajtón, a kertbe.

A Cserfa utca 9. és 11. alatt lakók aznap érdekes látványra számíthattak, ha kimentek a kertjükbe és áttekintettek a 10-es számú ház lakóihoz. A ház nagyasszonya, a lassan hetvenhez közelítő Bilibók Zsuzsanna asszony felrántott szoknyával, két csontos lábszárát közszemlére téve futkosott a 10-es szám udvarát elborító magas fűben, a másik kezével a fejére kanyarított hatalmas fekete kalapot fogva. A fűből hangos cincogás áradt, ami kísértetiesen hasonlított a nevetéshez.

– Idegyere! – kiabálta Zsuzsanna asszony, és leírt egy elegáns nyolcast a diófa körül. A kalapján versenyt kopogtak a lehulló diók. A cincogás folytatódott.

– Majd adok én neked, te átok gyermek, egy hónapig nem fogsz kijönni a szobádból… Jajazanyád! – ez utóbbi a rózsafának szólt, ami marasztalóan beleakaszkodott Zsuzsanna asszony szoknyájába.

Azt hiszem, Zsuzsanna asszony megbolondult, gondolta magában Béluska bácsi, a 9-es szám alatt lakó ősz könyvelő, aki viráglocsolás közben lett figyelmes a 10-es szám udvarán folyó egyszemélyes tornagyakorlatokra. (Az egeret nem látta.) Annyira elmélyülten figyelte, ahogy a mindig méltóságteljes Zsuzsanna asszony – látszólag minden ok nélkül – sprintelve megkerüli a körtefát, olimpikonhoz illő ívben átugrik egy alacsony kerítést, félig felmászik a kerti szerszámos bódé oldalára, majd tigrisvetődéssel vissza a fűbe, hogy észre sem vette: a locsolóból már jó ideje a saját cipőjére folyatja a vizet.

Lőjetek le, gondolta magában Reccs Nagyi, ahogy a szoknyája ötödszörre is beleakadt a rózsafába, és az egér cincogó nevetése kezdett határozottan csúfondáros színezetet ölteni. Temessetek el a seprűmmel a kezemben, ha már lovam nincs…

Lihegve megállt, és a térdére támasztotta a tenyerét. A dereka nyilallni kezdett a mozdulattól, de a többi tagja már annyira fájt a futkorászástól, hogy az újabb fájdalomra már csak fáradtan legyintett egyet gondolatban. Azt latolgatta magában, hogy érdemes-e folytatnia a kergetőzést. Az nyilvánvaló, hogy az egér gyorsabb nála, ő pedig legfeljebb annyit fog így elérni, hogy valamelyik szomszéd megpróbálja beutaltatni a legközelebbi vigyorgóba. (Reccs Nagyi figyelmét nem kerülte el Béluska bácsi meghökkent-érdeklődő tekintete, és – nem kis kárörömére – az sem, ahogy a tisztes könyvelő bámészkodás közben kitartóan locsolgatta a saját cipőorrát.) Talán hagynia kellene, hogy Kira kifutkorássza magát: a varázslat magától is el fog múlni, ha a megidéző túl fáradt ahhoz, hogy tovább fenntartsa.

Igen, ezt fogja tenni. Felmegy a padlásra, rendet rak (a gyomra összeszorult, ahogy felidézte a fenti rendetlenséget, és a kondérban gomolygó löttyöt, amiről a régi marmaládés vicc jutott eszébe – „ezt valaki egyszer már megette”), főz magának egy jó erős teát… És amikor Kira megpróbál visszasunnyogni a házba, elkapja, és olyan ledorongolást ad neki, hogy még az unokái is reszketve fognak megszületni.

A gondolattól felvidulva Reccs Nagyi felegyenesedett, és kissé sántítva elindult a ház felé. Béluska bácsi észrevette, hogy a cipőjét öntözgeti, és káromkodva beszaladt a lakásába lábbelit cserélni. Az egér kijött a fűből, megállt a bejárat előtti járda betonján, olyan közel Reccs Nagyi útvonalához, hogy szinte a sorsot kísértette vele; de úgy tűnt neki, a vén boszorkány csatakedve egyelőre lelohadt.

Egyikük sem vette észre Béluska bácsi macskáját, a kövér Ludmillát, ahogy a kerítésen üldögél, és sunyi, zölden csillogó pillantást vet a járdán ücsörgő egérre.

Később, amikor Reccs Nagyi felidézte magában az eseményeket (és a keze megremegett a teáscsésze fülén), biztos volt benne, hogy a pók mentette meg a helyzetet.

Reccs Nagyi boszorkány létére is rettegett a pókoktól. A rosszullét kerülgette, ahányszor felzavart egyet a ház valamelyik sarkában, és a felriadt pók cikkanó mozgással, a nyolc láb hátborzongató összedolgozásával iramodott el előle. Még a bájitalaiban sem használt pókokat: előbb volt képes száz poros fóliánst fellapozni, hogy megtalálja a megfelelő hozzávalót, amivel helyettesítheti, mint hogy nekiálljon pókot fogni.

Így aztán amikor Reccs Nagyi észrevette, hogy a feje fölé hajló falevelek között épp lefejelni készül egy diónyi keresztespókot, még épp annyi ideje volt, hogy a katasztrófát megelőzendő, hátrahőköljön. A rekedt ordítás, amivel a műveletet kísérte, valószínűleg nem volt annyira szükséges, de kijött az is. Ahogy Reccs Nagyi megállapodott a póktól tisztes távolságban, és már megint lihegve várta, hogy újrainduljon a szívverése, szürke villanást vett észre a szeme sarkából; ha két lépésnyivel távolabb áll, már nem vette volna észre. Megpördült a sarkán…

...és elfulladó lélegzettel látta, hogy Ludmilla a levegőbe szökken, kinyújtott karmokkal szállva a megdermedt egér felé.

Reccs Nagyi nem gondolkodott, csak cselekedett.

Felkapta a körtefa alól az első hosszúkás fatárgyat, ami a keze ügyébe akadt (mint később kiderült, egy veteményeskaró volt az), és felpattant rá, mint a régi időkben, amikor fiatal boszorkányként seprűn lovagolni tanult Ráhel mamától.

– Cikkanj! – szaladt ki az ajkai közül a varázsszó.

A karó megrándult alatta, majd felemelte a földről, és engedelmesen siklani kezdett az egér felé.

Reccs Nagyi repült… Ludmilla is repült… Az egér pedig bénultan állt, és remegett.

– Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – kiabálta Reccs Nagyi, és a rögtönzött seprű felgyorsított.

Reccs Nagyi ujjai az utolsó pillanatban zárultak össze a reszkető egér körül. A macska karmai végigszántottak a kézfején, de ez már nem érdekelte: győzelemrikoltással repült a veteményeskarón a bejárat elé, majd az ajtó előtt leejtette a karót, és térdre rogyott, az egérrel a markában.

– Transfiguro!– suttogta neki.

Újabb pukkanás, újabb lila füstfelhő.

Az egér eltűnt, és a helyén megjelent Kira, falfehéren, még mindig remegve. A szája sarka legörbült, és hangos, kitörő sírással Reccs Nagyi karjába vetette magát.

– Jól van, te átok, te, shh… csitulj… hogy maradtál volna… jól van, jól van, nincs semmi baj… – csitítgatta Reccs Nagyi, és ő maga is sírt, nevetett egyszerre.

Majd, gondolta, ha mindketten lenyugszanak, felviszi Kirát a padlásra, rendet raknak, elmagyarázza neki, hogy miért nem szabad ide bejönni… és majd azután teremti le a sárga földig, amiért majdnem megetette magát a szomszéd macskájával.

Majd…

De egyelőre nem szólt semmit, csak ölelte az átok gyermeket, mindkettejük könnyeit törülgette, és ezerszer is hálát adott az isteneknek, hogy minden rendben volt körülöttük.

 Megjelent a Cimbora 2018/4-es számában