tengernél

egy sirály ül a szamoson,
mindig ugyanott, nagyjából.
sosem hallani a hangját
és nem azért mert
legtöbbször a villamosból
nézem.

nem beszél a kacsákkal,
azok sokan vannak.
a barna lében úszó palack,
és a negyvenes szófukar
horgászok – akiknek sosincs
kapás, vagy csak én nem látom –
nem optimális társaság,
mármint egy madárnak.

azt hittem a sirályok
a tengernél élnek.
válság, ha csak
a szamosra futja.
nem repül, pedig neki
még ingyen van.

azt mondták,
a román opera tetején is
él egy család.
nem tudom, arra nem jár
a villamos.
ő sem.

elfelejtik,
milyen a hangjuk, ha
nincs kihez szólni

Hangtalan sellő

két hónapja írtam neked verset
sellővel és kisgyerekkel
aki a terasz alatt kutyázik
pedig akkor még nem tudtam
hogy mennyire szereted a kutyákat
néha féltékeny vagyok
amikor róluk beszélsz

én csak rólad
akarok beszélni
és ehelyett üres papírok
word dokumentumok
madárkölykök és hableányok
töltik be a teret
amiben te kellene legyél
te meg a tér
absztrakciók
a versírónak is

mondok inkább
kékfüggönyös szobát és
régi szegekkel televert falat
vagy játszóteret a konyhaablakba
kékpikkelyes néma lényeket
mert az én sellőim nem énekelnek
azt hiszed szörnyű a hangod

a te projekciód
ebben a valósággal megegyező
térkonstrukcióban
a képzelet által felhalmozott
ködképek raktárában
földön heverő sörösdobozok
chipses zacskók, netfl ix
popcorn, véget nem érő nappalok
mosómedvés ágynemű foltjai
és vér
meg a zuhanyzó ezüstös pikkelykéi
három heti mosatlan és
háromhetes penészes puncs
hullámzó kékfüggöny és
kék hajszálak a bugyimban
meg persze sellők és madarak
közt te a csend vagy
a több száz kilométerre tőlem
létező tárgyak képzeletben
fel nem emelhető képei alatt
levő némaság

amiről még hangtalan sellő
metaforában sem lehet beszélni
ezért halmozom köré a
különböző színű, szagú
és formájú emlékeket
beburkolom hogy leírhassam
a csomagolást

a te csendedben
ott van a raktáram minden egyes
darabjának lenyomata
de ez a hangtalan vagy néma
vagy csend
melyik szó jelölhetné pontosan?
kicsi és törékeny
ha kellékeim nélkül beszélnék róla
megszűnne önmaga lenni

marasztaló

magamban akarlak tartani,
a szív mögötti lyukba bekötözni,
mint zsákba a macskákat, mikor halni viszik őket.

keserű a levegő,
fürdés után a lehámló bőrt dobozba teszem,
távozásod ideje zuhanyslag, tekeredik nyakamon.

foltokban üzen

Pilinszky János: Itt és most

a havat nézem,
ahogy foltokban múlik ki a réten,
hópelyhek csapódnak be
kolozsvári háztetőkbe,
és nem tudnak eltemetni

vagy talán a földet nézem,
ahogy csupasz foltokban üzen az égnek,
apró repedésekben megnyílik
a lehulló fagyott víznek,
és nem tudnak életre kelteni
bennem

Megjelent a Cimbora 2016/4-es számában