amikor el akartam adni

és mondjam csak, ha már úgyis beszélgetünk:
ezeket a szép szelfiket itt, ezeket
a telefonommal készítettem?
olx.ro, kép nincs, csak keresztnév.
hívjuk most bogdinak. 

anyám azt mondta, ne tartogassak fölöslegesen semmit,
se elektronikát, se másokat:
előbb vagy utóbb pofára esel a kábelek közt.
csak keveset alkudozom,
két éve használom a telefont.
apám szerint nem szabad túl olcsón üzletelni,
inkább várjak türelmesen. 

nem loptam, dobozom is van, magyarázom,
úgy tesz, mintha jobban értene hozzá,
kötekedik, rámenős.
ugyan miért adom el, ha még használható,
biztos felnyitottam már,
összekuszáltam a rendszerét,
kihasználtam rendesen.
megbeszéljük, mikor találkozunk bogdival.

bogdi igazából gergő,
egymásba nőtt blokkok közé kísér.
nem neki kell a telefon, meséli bogdi, aki gergő,
mutatja, merre menjek tovább, hogy megtaláljam istit,
majd visszamegy az egyik blokkba.
vigyázzak magamra, mondja,
majd beszélünk még, mondja,
pedig szóltam, hogy
nincs több eladó telefonom.

te vagy isti, kérdezem az első férfitól,
aki az utamba kerül,
erre egy másik kinéz a motorháztető mögül és egy
harmadik mászik ki a dacia alól.
a legkoszosabb isti,
kezet fogunk, mint az üzletemberek,
megmutatom neki a telefont,
isti a munkanadrágjába törli a kezét.
bekapcsolom előttük,
jelszó nincs.
simogatós-e, kérdezi gergő –
a csaj vagy a telefon,
kontrázik a másik kettő,
nevetünk mind, csak én nem –
én nem
magyarázkodom,
hogy miért adom el a telefont,
isti pedig nem alkudozik – egyből kifizeti.
kevesebbért is nála hagynám,
csak hogy ne lássam többé. 

és csak hogy tudja,
telefonokat árulok, mást nem,
suttogom, ahogy isti barátai végignéznek rajtam,
én pedig megpróbálok kitalálni
a blokkok közül
valami
jó mentséget arra, miért reszketek,
amikor most kerestem száz lejt
a régi telefonomon.

passzív lázadó

vékony lábú nő turkál az egyik
utcai szemeteskosárban.
alatta félig elszívott csikk –
felveszi, de nincs mivel meggyújtania.

tovább kutat a kukában:
türelmetlen, méregzöld férfi kabátot visel.
a hajunk hasonlít,
igazából ugyanolyan,
ócskán festett vörösek vagyunk és kócosak.
csak én épp azért nem eszem,
mert késésben vagyok.

még szerintem is sovány,
megnéz, hogy mit nézek,
szégyenlősen lesütöm a szemem
a ki nem lyukasztott buszjegyemre.
reggel hatkor nem járnak ellenőrök
így néha lázadhatok én is,
ahogy a buszajtók bezáródnak,
és nem állunk meg a következő szemetesig.

ha lehúzzuk

a műtét az első gyerekkori emlékem.
anyám azt mondta, csak egy szuri,
apám azt, hogy a nagyok már nem sírnak,
a bal oldali ágyon a kislány azt,
hogy vreau acasă, az asszisztensnő azt, hogy nyugtassa már le a gyerekét,
én
nem értettem,
belőle miért csak mandulát vesznek ki,
belőlem pedig egy egész polipot.

biztos azért nem kapok elég levegőt,
mert elállja az utat az orromban,
és biztos azért eszem ennyit, mert
ő is éhes.
biztos ő ette meg a gyógyszereimet is.
a polip beteg, nem én.

az asszisztensnő elmosolyodik, amikor megkérdem,
hogy
când îmi luaţi caracatiţa afară,
és kijavít,
hogy az polip.
arra már nem válaszol,
hogy ha lehúzzuk a vécén,
a körösbe kerül-e,
mint a halak.

a műtétről az első rossz emlékem az,
hogy végigtolnak egy folyosón,
zöld a szoba is, ahová bevisznek –
annak látom a lámpától.
sötétzöld, sárga és fehér kezek nyúlkálnak az arcom előtt –
napfogyatkozás.
azt mondják, hallgassak,
pedig szeretek beszélni –
vagy az is biztos a polip volt,
mert miután kivették belőlem,
nem kérdeztem az asszisztensnőtől
semmit,
a körösben pedig
sosem láttam polipot.

Megjelent a Cimbora 2018/4-es számában