Az emberi jogok és a nők

 

Az ókorban az asszonyok nagy többségét férje tulajdonának tekintették, viselkedésüket szigorú törvények szabályozták, a kereszténység elterjedésével pedig Éva „bűne” miatt kárhoztatták őket. Ó, asszonyi állat, te vagy az, aki megérintetted a sátán fáját, és elsőként szegted meg az isteni törvényt – idézik egy 2. századi prédikációból, és az egyházatyák még a 9. században is arról vitatkoztak, hogy van-e egyáltalán lelkük a tökéletlennek, a hazugság és a gyűlölködés forrásának tekintett asszonyoknak.

 

Még a reneszánsz korában sem tartották a férfiakkal egyenlőknek őket, holott szépségüket költeményekben, festményeken dicsőítették. A 14. század neves költője, a Laurához írt verseinek köszönhetően híressé vált Francesco Petrarca igazi ördögként, a békesség ellenségeként jellemezte a nőket, míg a neves író, Giovanni Boccaccio szerint a leghitványabb férfi is kiválóbb és nemesebb, mint a legkiemelkedőbb az asszonyok között. A 15–17. századra már egész Európában általánossá vált a férfiak félelme az ostoba, kíváncsi, lármás és fecsegő asszonynéptől.

 

Az ókortól több tanult, művelt, felvilágosult (emancipált) nő – író, tudós, művész –, illetve történelmet formáló, nagy hatalmú asszony neve ismert, akik azonban a 19–20. századig ritka kivételnek számítottak. A férfiak uralta társadalmakban igazi örömet csak a fiúgyermekek születése jelentett, a lányoktól pedig felnőttkorukban is elvárták, hogy társaságban szemlesütve hallgassanak.

A 17. századra kialakultak a leánynevelés alapformái, és a leányok egy része a háztartási ismeretek és az illemszabályok mellett már a betűvetést is elsajátíthatta. Európa-szerte megjelentek a nők számára írt lapok, magazinok, amelyekben a divatképek, receptek és gyermeknevelési tanácsok mellett egyre gyakoribbá váltak az oktatásuk és egyenjogúságuk fontosságát hangsúlyozó írások.

Az első feminista (női egyenjogúságot követelő) nyilatkozatot Angliában fogalmazták meg a 17. században: ugyanúgy szabadnak születtünk, mint a férfiak, szabad akarattal és szabad szellemmel rendelkezünk, minket is ugyanazokból a részekből alkottak...

A francia forradalomban aktív szerepet vállaló (a jakobinus diktatúra idején kivégzett) Olympe de Gouges megfogalmazta a Női jogok nyilatkozatát (1791), az angol Mary Wollstonecraft pedig A nők jogainak követelésében (1792) kijelentette, hogy a nő ugyanolyan emberi lény, mint a férfi, csak a nevelés hatására válik tudatlan, aranykalitkában raboskodó, ékes tollú madárhoz hasonlóvá.

 

A nők egyenjogúságáért küzdő, szervezett mozgalom a 20. század elején bontakozott ki Európában és az Amerikai Egyesült Államokban. Elsődleges célja a nők választójogának kivívása volt, ezért nevezték képviselőit – a szavazati jogot jelentő, francia suffrage szó származékából – szüfrazsetteknek.

Vezetőik plakátokkal, békés tüntetésekkel, lelkesítő beszédekkel próbálták felhívni a különböző társadalmi osztályokhoz tartozó nők (és férfiak) figyelmét a nők kiszolgáltatottságára, jogfosztottságára. Az eredménytelenség, társaik bebörtönzése, illetve a tüntetéseket feloszlató rendőrök brutalitása azonban az 1910-es évek első felében már erőszakos megnyilvánulásokhoz is vezetett.

Az évszázados küzdelem eredményeként egyre több országban nyíltak meg a lányok előtt az egyetemek kapui és a közéletbe való beleszólás lehetőségei. A világ első országa, amely minden nőnek szavazati jogot biztosított, Új-Zéland volt (1893). Európában elsőként (1907-től) a finn, utolsóként pedig (1971-től) a svájci nők tehették le voksukat.

A múlt század elején a naptárakba került a nők iránti tisztelet és megbecsülés kifejezésének napja is. Nemzetközi nőnapként március 8-át választották, az emberibb munkafeltételeket és magasabb fizetést követelő New York-i textilipari dolgozók 1867. március 8-i sztrájkjára, illetve az 1917-ben ugyanezen a napon kenyérért és békéért tüntető szentpétervári munkásnőkre emlékezve.

 

A fenti kijelentés nem a középkorból való: 1907-ben hangzott el a magyar parlamentben, az ülésen részt vevő honatyák többségének lelkes helyeslése közepette.

A szavazati jog elnyerése sem jelentett teljes egyenjogúságot, amint azt egy 1955-ben kiadott háztartástankönyvből vett idézet is megerősíti: A példás feleség várja meleg vacsorával fáradt férjét, ne tegyen fel szükségtelen kérdéseket, ne gyanakodjon férje ítélőképességében, és ne felejtse el, hogy ő a ház ura

A férfiak többségének véleményét kifejező élclapokban megjelent – természetesen férfiak által rajzolt – karikatúrák családjukat elhanyagoló, elférfiasodott (nadrágot, kalapot viselő, kávézó, kártyázó, mi több, újságot olvasó), meggyötört férjeiket alantas házimunkára kényszerítő nőket ábrázoltak. A gúnyrajzok önálló, független (emancipált) „női szörnyetegei” híven megjelenítették a nők tanulásra, munkavégzésre, politikába való beleszólásra irányuló törekvésének Európa-szerte jellemző elítélését. A csúnya, öreg, férfivérre szomjazó, védtelen férfiakat megfélemlítő, bántalmazó szüfrazsettek karikatúrái alátámasztották Kmetty képviselő megállapítását: Nincs rettenetesebb, mint egy nő, ha tanul. (Ami pedig a karikatúrák készítőit illeti, voltaképpen önmaguk nevetséges szokásait ábrázolták, anélkül, hogy észrevették volna.)