Istenek szent fái

A 2-3000 évig élő fügefa és az örökzöld fák – fenyőfélék, cédrus, ciprus, babér – az örök élet és a halhatatlanság, a gyorsan növekedő fűzfa az életerő és a szépség, a szomorúfűz a boldogtalan szerelem és a gyász, a zöld levelek a remény és a megújulás szimbólumai.
Az erőt, bátorságot, kitartást megtestesítő tölgyfa a görög-római mitológiában Zeusz, illetve Jupiter szent fája volt. Úgy tartották, hogy lombjainak susogása az ő szavaikat, akaratukat tolmácsolja, ezért gyakran ábrázolták a főisteneket tölgylevél-koszorúval. A tölgyet a skandinávok és a germánok Thor viharisten fájának tartották, és szent faként tisztelték ők is, a kelták is.

A több ezer évig élő, élelmiszerként, testápolóként és fényforrásként egyaránt nélkülözhetetlen olajat adó olajfát a görögök Athéné istennő ajándékának, a mandulafenyőt Artemisz, az almafát Aphrodité istennő fájának tekintették. Apollón szent fája, a babérfa, a győzelem, a dicsőség és a halhatatlanság hirdetőjévé vált.

 

 

A bibliai idők jelképes fái
A Bibliában számos fa leveleinek, ágainak és gyümölcsének van szimbolikus jelentése: a tölgy az állhatatosságot, a fenyő a kiválasztottságot, az örökzöld borostyán és a babér az örökkévalóságot, az akác a lélek halhatatlanságát, a magyal (melynek ágából a töviskorona készült) Krisztus szenvedését jelképezi. A gránátalmafa termése és virága a keresztény hagyományban a szeretetet, a termékenységet és a feltámadást szimbolizálja.
Az olajfával a vízözön-történetben találkozunk. A Noéhoz visszatérő galamb csőrében tartott olajág az esőzések végét, az életet és a reménységet jelentette, illetve a Teremtő békekötését az emberrel.

A zsidók a datolyapálmát tartották szent fának, benne az őszinteséget, szépséget, igazságosságot, győzelmet, örömet és ujjongást látták megtestesülni. Gyümölcse az Egyiptomba menekülő Szent Családot táplálta, ágait a szamárháton Jeruzsálembe bevonuló Jézus lábai elé terítették.
A Bibliában szakrális jelentése van a virágzó mandulafának is. Isten úgy erősítette meg Áron és törzse számára az örökös papság ígéretét, hogy botja egyetlen éjszaka alatt rügyet fakasztott, virágba borult és mandulát érlelt.
A Biblia egyik leggyakrabban említett növénye a legszebb, legnemesebb fának – az Úr fájának – tekintett, „égig érő” libanoni cédrus, amely egyaránt jelképezte a büszkeséget, az alázatosságot, az erőt, a szépséget és Isten örök uralmát.

 

Világfák, életfák, családfák
A legtöbb ősi kultúrában a magasra növő fa az istenek közelébe való törekvést, mélyre nyúló gyökere a föld alatti világgal való kapcsolatot jelképezte. A világfa a skandináv, az egyiptomi és a hindu mitológiában egyaránt az alvilágot köti össze a földi és az égi világgal, gyümölcse pedig halhatatlanságot biztosít.
Életfáknak az ókorban azokat a fákat nevezték, amelyek sorsa – hitük szerint – összefüggött az emberi élettel. A zsidó-keresztény hagyományban az élet fája, amely örök életet biztosított (volna) az ember számára, a Paradicsom közepén állt, a jó és a rossz tudásának fája mellett, amelyet a halál fájaként is ábrázoltak.
Az élet fáját gyakran jelenítették meg pálmafaként, a tudás fáját pedig eleinte fügefának, később almafának tartották. A Teremtés Könyvében leírtak szerint gyümölcsének elfogyasztása megfosztotta az első emberpárt (és utódaikat) a halhatatlanság ajándékától. Ősszüleink, miután ettek a tiltott gyümölcsből, észrevették meztelenségüket, és „fügefa-leveleket fűztek össze, hogy ágyékkötőt csináljanak maguknak”.
Végső soron életfáknak tekinthetők a családok rokoni kapcsolatait, leszármazási adatait bemutató családfák (nemzetségfák) is. Jézus családfája (az ábrázolásokon a többnyire alvó Jessze testéből sarjadó fa, Jessze fája) a Messiás felmenőit ábrázolja Ábrahámtól Dávid király apján, Jesszén át a názáreti Józsefig, illetve Szűz Máriáig.

 

Fák a magyar néphagyományban
Ősi hitvilágunkban világfa kötötte össze az égi, a földi és az alsó világot. A magyar világfa a Föld közepéből nőtt ki, koronája az eget tartotta, és ágai között égitestek jártak: a Nap, a Hold és a csillagok. A világfa, a magyar ősvallás fontos jelképe, népmeséink és mondáink égig érő fájaként maradt meg közösségünk emlékezetében.
Az ősi hiedelem szerint mindenkinek van saját életfája (lélekfája), amelynek sorsa összekapcsolódik az egyén életével. Erre emlékeztető régi szokás a fa ültetése a gyermekek születésekor. A magyar néphagyományban az élet és a termékenység jelképe a fiatal házasoknak ajándékozott, almával, dióval feldíszített faág, illetve a tésztával bevont, kemencében kisütött ág (életfa, termőág).
A fűzfa lombfakadás előtt megjelenő füzérvirágzata, a barka, a mi vidékünkön a Jézus jeruzsálemi bevonulására emlékeztető pálmaágakat helyettesítő húsvéti szimbólum.
A Virágvasárnapján megszentelt barkás ág, amelynek védelmező erőt tulajdonítottak, a feltámadást, a megújulást jelképezi.
Közmondásainkban kemény fából faragták a megingathatatlant, és nagy fába vágja a fejszéjét a nehéz dologba kezdő. Nem látja a fától az erdőt a részletekben elvesző, maga alatt vágja a fát az önmagát bajba keverő, és rossz fát tesz a tűzre a csínytevő. Az ág is húzza az ágrólszakadt, szegény embert, de zöld ágra vergődik, aki boldogul.