Apám, vagyis a fiatalember, aki később az apám lett, továbbáll, érettségizni, érvényesülni akar, beköltözik egy sötét utca sötét szobájába, ahonnan napközben eljárt magánórákat adni hat souért, és ahová esténként tér vissza, hogy egy parasztlánynak udvarolgasson, aki később az anyám lesz, és aki akkoriban egy beteg nagynénit ápolt. Ezzel magára haragítja a plébános nagybácsit, és szakít az egyházzal. Szeretik egymást, összeillenek, összeházasodnak! Emiatt a szülőkkel is összevesznek, hogy végül létrejöhessen a nyomor és a nincstelenség frigye.
Ennek az áldott házasságnak én vagyok az első gyümölcse. Egy régi faágyban, falusi poloskák és papneveldei bolhák között láttam meg a napvilágot.
A ház tulajdonosa egy ötvenéves asszony, akinek csak két foga van, az egyik barna, a másik kék, és aki mindig nevet. Jóságos teremtés, mindenki szereti. Férje borkészítés közben belefulladt egy hordóba. Ez az eset nagyon elgondolkodtatott. Nagy félelmet ültetett el bennem a boroshordók és nagy vágyat a bor iránt. Nagyon jó dolog lehet, ha Garnier úr – ez volt a becsületes neve – annyit ivott, hogy belehalt. Garnierné minden vasárnap a szeretett férjének illatát idéző borból iszik. Az ura cipői is ott vannak a padlón, mint két üres boroskanna.
A házban, ahol lakunk, rendesen isznak.
Az abbé, aki a mi szintünkön lakik, sosem áll fel az asztal mellől, amíg szét nem állnak a szemei, nem lángol az arca, a füle. Az orra, mint egy meghámozott paradicsom, lehelete, mint amikor a kulacsot kinyitják.
Van egy szobalánya, Henriette kisasszony, akire furcsa szemeket mereszt, amikor iszik. Mondanak róluk ezt-azt a hátuk mögött.
A másodikon Grélin úr lakik. A tűzoltók parancsnoka, Úrnapján ő vezényel a téren. Grélin úr építész volna, de azt rebesgetik, nem ért hozzá: „a főteret is miatta árasztja el mindig a víz, pedig ötvenezer frankba került a városnak; ha a felesége nem volna...” Mindenfélét beszélnek a feleségéről. Kedves nő, nagy fekete szemekkel, apró fehér fogakkal, kis pihékkel a szája fölött. Járás közben mindig dagad a szoknyája, és kopog a cipője.
Azt mondják róla, „szeretői” vannak. Én nem tudom, mi az, csak annyit tudok, hogy hozzám nagyon kedves, megsimogatja az arcom, amikor elmegy mellettem, és szeretem, ha megölel, mert jó az illata. A ház népe távolságtartó vele, de nem nyíltan.
– Szóval azt mondja, jóban van a segéddel?
– Persze, nagyon is jóban!
– Ó, az a szegény Grélin!
Ezt a párbeszédet többször is hallom megismétlődni, és anyám olyan szavakkal kommentálja, amelyeket nem értek. „Mi, tisztességes nők meg halunk éhen. Ezeknek meg tálcán kínálnak mindent!”
És Grélinné nem tisztességes nő? Mit követhetett el? Mi ez az egész? Szegény Grélin!
Pedig Grélin teljesen elégedettnek látszik. Cirógatják a gyermekeiket, játékokat vesznek nekik, én meg csak pofonokat kapok, a pokolról szónokolnak nekem, és azt mondják, hallgassak. Jobban szeretném, ha Grélin úr gyermeke volnék. De hát tessék! A segéd meglátogatná az anyámat, amikor az apám nincs otthon... Azt hiszem, nem törődnék vele.
Már nagy vagyok, iskolába járok.
Ó, de szép volt a kis iskola! De szép az utca, és milyen eleven a vásáros napokon!
Nyihogó lovak, megkötött lábú, röfögve topogó malacok, ketreceikben szárnyukat csapkodó tyúkok. Zöld kötényes, vörös szoknyás parasztasszonyok, kék sajtok, gyümölcskosarak, piros retkek, zöld káposztafejek!...
Az iskola mellett egy fogadó áll, ahol szénát szoktak lerakodni. A szénát, amibe nyakig merülünk, ahonnan borzas fejjel, izzadtan mászunk elő, a nyakunkat még sokáig szúrják az ottragadt, tűhegyes szénaszálak!...
A szénakazalban gyakran elveszítjük a könyveinket, az övünket, a kalucsninkat... Egy ünnepi pillanat minden öröme, egy vészhelyzet minden izgalma... Micsoda percek!
Ma is, ha elhalad mellettem egy szénásszekér, leveszem a kalapom, úgy megyek utána.

Szőcs Imre fordítása

Megjelent a Cimbora 2018/5-ös számában