Külső-benső falak között (5.)

Souleymane csuklyában lépett be az osztályba.

– Souleymane.

Felém fordította a fejét, és látta, a fejemre mutatok, hogy értse, mit akarok. Pontosan leutánozott.

– És a sapkát is, kérlek.

Ez idő alatt Michael önként robbantotta szét a Hakimmal alkotott párosát azáltal, hogy a hátsó sorban foglalt helyet.

– Michael, teljes mértékben helyeslem a döntésed, aminek, remélem, a jobb viselkedés a célja. Jól gondolom?

– Igen, tnárúr.

Az osztály kuncogott. Az előtte álló padban Hinda kínosan hajtotta le a fejét, tenyerével eltakarva arcát.

– Csak ez motivált téged, egyetértünk?

– Igen, igen. Hogy ne beszélgessünk az órán.

Hinda még mindig a padlót nézte.

– És nem fogod, mondjuk, Hindát nyaggatni, ugye?

A magánhangzót hosszan elnyújtva nyomatékosította:

– Neeem.

Hinda a körmeit vizsgálta. Sandra a telefonját bámulta feszült figyelemmel.

– Tanár úr, beszélhetünk a merényletekről?

– Beszélni miről?

– Elegem van, hogy mindig az iszlamistákra fogják, mikor nem is lehet tudni.

– Azért elég nagy a valószínűsége, nem?

Mintha startpisztoly durrant volna, Mohammed-Ali és Soumaya rugóként pattant fel, és egymás szavába vágva kiáltozták:

– Miért mondják, hogy az iszlamisták voltak, ha nincsenek bizonyítékok, nem tudhatják, akkor hallgassanak, nem lehet tudni!

– És ez változtat valamit?

Mohamed-Ali a tiltakozó boly élére ugrott:

– Azt, hogy nem tudhatják, s kész.

Soumaya visszaelőzött:

– A szeptember 11-ét sem tudják.

Iman is beszállt a versenybe:

– Én örültem szeptember 11-nek.

Én meg annak örültem, hogy végre visszaverhetem a rohamot:

– Örültél háromezer ember halálának?

Mohammed-Ali ismét belelendült:

– Tnárúr, ne feledjük azokat se, akiket az amerikaiak ölnek meg Palesztinában meg minden.

– Oké, fogadjuk el, de egyszer ki kell lépni a bosszú ördögi köréből.

– De ha az amerikaiak muzulmánokat ölnek, normális, hogy a muzulmánok visszavágnak.

– Akkor is normális, ha ártatlan embereket ölnek meg?

Zajos tiltakozás fogadta szavaimat, de én csak a saját hangomat hallottam:

– Mondjuk, Pepitának hívnak, huszonnégy éves vagyok, és Madrid külvárosában lakom. Két kisgyerekem van, a fővárosban dolgozom, tehát felkelek hat órakor, hogy elérjem a munkásvonatot. És történetesen a tavaly részt vettem az iraki háború elleni tüntetéseken, ahol a saját kormányom ellen tüntettem, amely az Amerikai Egyesült Államok szövetségeseként részt vett egy ország jogtalan megszállásában. Szóval, mint minden reggel, aznap is felülök a vonatra, elgondolkozom ezeken a dolgokon, az igazságtalan háborún, a gyerekeimen stb. Aztán egyszer csak bumm, és halott vagyok.

Akár egy mágus pálcája, szavaim tökéletes csendet varázsoltak a terembe. Sikeremen felbuzdulva folytattam:

– Egy kicsit én is olyan helyzetben vagyok, mint ez a Pepita. Reggel metrózom, sőt, három metrón is utazom, hogy ideérjek, és történetesen a kendőviselést tiltó törvényt is ellenzem. Ugyanakkor úgy tűnik, vannak, akik bombákat robbantanának Franciaországban, hogy a törvény ellen tiltakozzanak. És tessék, meghalok egy merényletben, mert valakik olyan törvény ellen tiltakoznak, amelyet én magam sem akceptálok. Hát nem csodás?

A varázslat ereje kitartott. Ebben a csendben Sandra szavai nagyon furcsán hangzottak. Különleges finomsággal, tisztán és csengőn:

– Akceptál? Az mit jelent?

– Akceptál, vagyis hogy elfogad, helyesel.

– De ha a franciák nem mondják ki, hogy nem helyeslik, az olyan, mintha helyeselnék. Például a tanár úr... a tanár úr elmondta, hogy nem helyesli?

– Néha.

– Néha... az azt jelenti, hogy nem nagyon hallotta senki, és na... nyilván, az iszlamisták sem.

(François Bégaudeau: Entre les murs. Éditions Gallimard, 2006)