Anyám

Anyám teje táplált. Vagy egy parasztasszony tejét szoptam? Fogalmam sincs. De bármilyen emlőt szívtam is, nem emlékszem egyetlen simogatásra sem apró gyermek koromból; engem nem babusgattak, nem cirógattak, nem csókolgattak; vertek sokat.

Anyám azon a véleményen van, hogy a gyermeket nem szabad elkényeztetni, és minden reggel megvesszőz, ha nem ér rá, délre hagyja, ritkán marad négy utánra a verés.

Balandreau kisasszony gyógyírt talál szenvedésemre.

Ő egy ötven év körüli derék vénkisasszony. Alattunk lakik. Mivel nincs órája, ez jelezte számára a pontos időt. Piff! Paff! Sipp! Supp! – „Ha’! most vesszőzik azt kis Izét, ideje megfőzni a tejeskávét.”

Ám egy napon, amikor a két ajtó között levegőztem, és felemeltem az ingem, mert túlságosan sajgott a bőröm, meglátott. Szánalom ébredt benne látván, milyen állapotban van a hátsóm. Eleinte mindenkinek meg akarta mutatni, össze akarta csődíteni a szomszédságot, de végül úgy vélte, ez nem a legjobb módja, hogy megmentsen, és egyebet talált ki.

Hallja, hogy anyám magához rendel: „Jacques, most kikapsz!”

– Vingtras asszony, ne fáradjon ezzel, bízza csak rám.
– Ó, Balandreau kisasszony, maga nagyon kedves! Balandreau kisasszony magával visz. De ahelyett, hogy megverne, a tenyerét csapkodja. Én meg ordítok. Este anya megköszöni neki a fáradozásait.

– Szolgálatára, asszonyom – válaszolja a derék kisasszony, és még csúsztat egy bonbont a kezembe.

Az első emlékem tehát egy veréshez kapcsolódik, a második csupa könny és döbbenet. A tűznél ülünk egy öreg kandalló mellett. Anyám a sarokba húzódva kötöget. Egyik kuzinom, aki ebben a szegény házban a dajka szerepét tölti be, egy kopott polcon vörös tarajú, kék nyakú kakasokkal díszített tányérokat rendezget.

Apám egy késsel a kezében egy darab fenyőfát farag; a lehulló forgácsok, mint valami sárga selyemszalagok. Zsenge ágakból kis szekeret fabrikál nekem. A kerekei már elkészültek; kerek krumpliszeletek, körben a meghagyott héj a vasazatot imitálja... Hamarosan kész a szekérke; tágra nyílt szemekkel, feszült figyelemmel várok, amikor apám nagyot kiált, és felemeli vérben ázó kezét. A kést beledöfte az ujjába. Elsápadok, és felé indulok; durva pofon állít meg. Anyámtól kaptam, aki habzó szájjal, ökölbe szorított kézzel áll előttem.

– A te hibád, hogy apád megsebezte magát! – és kikerget a sötét folyosóra, de néhányszor beveri a fejem az ajtóba.

Zokogva kérek bocsánatot, apám nevét kiáltom: gyermeki rémületemben magam elé képzelem, ahogy lóg a levágott ujja; én vagyok az oka mindennek! Miért nem engednek be, hogy láthassam? Majd megvernek utána, ha akarnak. Kiabálok, senki sem felel. Hallom, hogy fiókokat húznak ki, üvegeket kocogtatnak. Bekötözik.

– Nem komoly – mondja a kuzinom, miközben egy vörös foltokkal tarkított vászoncsíkot hajtogat össze.

Fuldoklom a zokogástól: anya jön, és betuszkol a szobába, ahol alszom, és ahol minden éjjel félek a sötétben.

Ötéves lehetek, és úgy érzem magam, mint egy apagyilkos. Pedig nem az én hibám!
Követeltem apámtól, hogy szekérkét faragjon nekem?

Hiszen jobban szerettem volna, ha én sebesülök meg, minthogy neki fájjon.

Igen – és megkarcolom magam, hadd fájjon nekem is. Anya nagyon szereti apát, ezért dühödött fel annyira. Egy könyvből tanítanak olvasni, amelyben nagy betűkkel az áll, hogy engedelmeskednünk kell édesapánknak és édesanyánknak: tehát anya jól tette, hogy megvert.

Fordította: Szőcs Imre

Megjelent a Cimbora 2018/3-as számában