The show must go on

Rohadt dolog, ha lúzer vagy. Ha a villamosban felejted a táskád, ha átvernek a lakónegyedi kisistenek, ha ellopják a mobilod, ha lecsöppented az inged fagylalttal, ha becsapnak a visszajáróval a piacon, ha szembefröcsköl a sör, amikor kinyitod, ha kutyagumiba lépsz, ha megfújja a csajodat egy márkás cuccokban és százezreket érő autóval nyomuló kriptaszökevény...

Csak crap és crap egész nap, minden áldott percben. Néha összerázkódsz, mintha görcsből térnél magadhoz, és azt mondod: „Álljon meg a menet! Én más filmből vagyok!” És megfogadod, hogy változtatsz az életeden.

Mindhiába! Mindenki úgy néz rád, mintha most szálltál volna le a falvédőről, és senki sem szól hozzád... Mindez addig tart, amíg egyszerre csak eléggé egyedül vagy ahhoz, hogy hangosan kimondd: „Oké, megértettem: ez az én szerepem. Előre hát! The show must go on.”

Ha nyernék...

Ha nyernék a lottón egy őrült nagy összeget, mondjuk, tízmillió dolcsit, tömbházat vennék magamnak. Valami kisebbet, négyemeletest, három lépcsőházzal. Kiüresíteném, ellátnám fehér termopán ablakokkal, és átfesteném narancssárgára.

Felszerelném vadiúj villanyberendezéssel, távirányított kapcsolású lenne az összes égő benne. Egyetlen gombnyomásra mindegyik egyszerre: este 8-kor fel, pontosan fél 11-kor le... Hajnali fél 6-kor fel, 7-kor le.
Beköltöznék szemközt egy garzonlakásba, a harmadikra. Nyomnám a gombokat, és nézném, hogyan gyúl fel és oltódik le a villany. Nap mint nap változatlanul: 8-kor és 10.30-kor este, 5.30-kor és 7-kor reggel.

Száz évig nyomkodnám így.

Szonda Szabolcs fordításai

Megjelent a Cimbora 2019/2-es számában