Megkértem Khoumbát, hogy olvassa fel a szövegrészletet, ő azt válaszolta, nincs kedve hozzá.
– Ha van, ha nincs, felolvasod!
– Nem kényszeríthet rá, hogy felolvassam.
Tanúmul hívtam a többi huszonnégyet.
– Szerintetek hogy nevezik Khoumba magatartását?
– Tiszteletlenségnek.
– Pontosan, Kevin. De hát aki profi ebben, az tudja.
Khoumba tiltakozás helyett, mint szokott, morgott valamit maga elé érthetetlenül, amit a sarokból a lányok gúnyos vihogása kísért. Mivel nem jutott eszembe más, azt mondtam neki, maradjon bent az óra után.
– Frida, az előbb elkezdted a „perverz” szó jelentésének kifejtését. – I love Ungaro, közölte a lány pólója.
– Nem biztos, hogy jó.
– Mondd csak.
– Olyan valaki, akinek bizarr dolgok jutnak eszébe, ilyesmi...
– Tehát, ha mondjuk, meg akarom enni az Eiffel-tornyot, perverz vagyok?
– Nem, nem ilyen bizarr dolgokra gondoltam, nem is tudom...
A csengő hangja a levegőbe röpítette az osztályt. Szemem sarkából Khoumbát figyeltem, aki határozott léptekkel előjött letenni a katedrára az üzenőfüzetet, műbőr trikóján Nike Atlantic felirat, ajkai összezárva, mintha valami hétpecsétes titkot őrizne szájában. Megfogalmaztam a büntetés szövegét, hozzáfűztem még néhány sort a szüleinek. Száz sorban leírni, hogyan tanulja meg egy tizenéves mások tiszteletét, holnaputánra aláíratni. Mielőtt visszaadtam volna a füzetét, le akartam nyugodni egy kicsit.
– Egész évben így fog menni?
– Mi?
– Kérj elnézést.
– Miért? Nem csináltam semmit.
– Kérj elnézést. Nem engedlek el innen, míg nem kértél elnézést.
Pillanatig habozott, hogy megadja magát, és csatlakozik a barátnőihez, akiknek az arca felváltva bukkant fel az ajtónyílásban.
– Hát jó, nincs miért elnézést kérnem, nem csináltam semmit.
Hogy felbosszantson, megpróbálta kikapni a kezemből az üzenőfüzetet, amelyet visszatartottam, hogy felbosszantsam.
– Mit nem képzelsz? Tessék, tépd ki a karom, ha már itt tartunk.
Ismét lehúzta a rolót.
– Mi történt veled a nyáron, valami ocsmányságot hallottál rólam?
Durcáskodva kérdezett vissza:
– Miért mondja ezt?
– Nem értem, a tavaly jó barátok voltunk, kedveltél engem, az idén pokollá teszed az életemet, azt kell hinnem, valaki csúnyákat beszélt neked rólam.
– Anya vár.
– Arra vár, hogy elnézést kérj.
– Bocs.
– Hogyhogy bocs?
– Úgy, hogy bocs.
– Milyen bocs?
– Nem tudom.
– Mondd utánam: elnézést kérek a tanár úrtól, amiért tiszteletlen voltam.
– Nem voltam tiszteletlen.
– Várok: elnézést kérek a tanár úrtól, amiért tiszteletlen voltam.
– Elnézést kérek a tanár úrtól, amiért tiszteletlen voltam.
Gépiesen mondta, a meggyőződés legkisebb nyoma nélkül a hangjában. Mégis odanyújtottam a füzetet, amelyet fürgén elkapott, majd szökellve az ajtó felé vette az irányt. Mielőtt eltűnt volna a folyosón, még visszafordult:
– Nem gondoltam komolyan.
Utánairamodtam, de késő volt. Rebellis sziluettje már egy emelettel lennebb ugrált a lépcsőkön. Lemondtam róla, hogy akár utánakiáltsak. Visszatérve a katedrához olyant rúgtam egy székbe, hogy fejre állt. Négy vascső meredt a plafonra.
 
Szőcs Imre fordítása
 

Megjelent a Cimbora 2019/8-as számában