A szerelmes boszorkány

Volt egyszer egy vénséges vén boszorkány. Az erdő mélyén egy kis házikóban lakott, a három szikla forrása közelében.
Egy napon egy délceg fiatalember haladt el az ablaka előtt. Szép volt. Szebb, mint a tündérmesék hercege, de még a tévéreklámokban mosolygó cowboyoknál is szebb.
A vénséges boszorkát megérintette a látvány, majd mélyen felkavarta, olyannyira, hogy fülig szerelmes lett belé. Olyan szerelmes, amilyen még sohasem volt.
Természetes, hogy szemhunyásnyit sem aludt az éjszaka. Mindenféle öreg kuruzslókönyvet lapozott, varázsigék közt böngészett, bejárta az erdőt, csodafüveket keresett, vágott, metélt, zúzott, kevert, méricskélt, hozzáadott, elvett, kóstolgatott... És hajnalban egy üstnyi fiatalító elixírt töltött üvegekbe.
Kora délután megivott egy üveggel a varázsszerből. Mivel nagyon keserű volt, a következő módszerhez folyamodott: egy pohár varázsital, egy kocka csoki, egy pohár varázsital, egy epres bonbon. És így tovább. Mire az utolsó pohár varázsitalt is felhajtotta, ismét fiatal és szép volt. Olyan szép, hogy mozicsillag is lehetett volna. Vagy akár tanítónő.
Egy kevés pókhálót, maréknyi békaport és néhány varázsigét felhasználva, amelyet a boszorkányok divatlapjából ollózott ki, csodás, dekoltált, csipkedíszes ruhát készített magának. Kertjéből szakított egy piros rózsát, meglocsolta az elixírrel és mellére tűzte.
Kiült a kapuja elé egy padra és várt. Nem kellett soká várnia. Az úton csakhamar felbukkant az ifjú aranyszállal hímzett ruhájában, fehér rózsával a gomblyukában.
Az ifjú köszöntötte a boszorkányt, majd beszédbe elegyedtek, és mivel a boszorkány türelmetlen volt, negyedóra alatt az ifjú őrülten beleszeretett. Öt percen belül elcsattant az első csók.
A boszorkány kis idő múlva hirtelen felpattant és elbúcsúzott szerelmétől:

– Viszlát holnap, szép szerelmem!

És beviharzott a házba, majd kettőt fordított maga után a záron. Ideje is volt, néhány pillanat leforgása alatt a szépséges fiatal leány vénséges vén boszorkává változott: a varázsital hatása elmúlt. És így ment ez mindennap. Egy üveg fiatalító varázsital után szerelmes szavakat suttogtak egymásnak, futó csókokat váltottak, és sietősen, roppant sietősen elbúcsúztak egymástól.
A szép ifjú soha nem panaszkodott emiatt. Mosolyogva ennyit mondott: „Ég veled, szépségem!”, és már ment is, vissza sem fordult.
Néhány hét elteltével a boszorkány kijelentette, hogy férjül akarja venni az ifjút. Az szégyenlősen lesütötte a szemét, és kitűzték az esküvőjük idejét, másnapra.
Aznap tehát a boszorkány három nagy üveg varázsnedűt öntött le a torkán. Cudarul fájt tőle a hasa, de nem volt más választása.
A szerelmespár a szomszéd falu templomában esküdött örök hűséget egymásnak. Majd sietve visszatértek az erdei házikóba.
Amint otthon voltak, a boszorkány kulcsra zárta az ajtót: a konyhában teát főzött újdonsült urának, majd az ebédlőbe ment a légylábból sütött süteményért, amelyet ő maga készített.
De a varázsital hatása elmúlt. Mire visszaért a konyhába, ismét vénséges vén boszorkánnyá változott. Horgas orrú, csorba fogú, gyűrött papírhoz hasonló bőrű csoroszlyává.
Amikor ifjú arája meglátta őt így, csak nézte egy ideig anélkül, hogy megszólalt volna. Majd nevetésben tört ki:
– Nem nagy szám a varázsitalod, vén boszorka! De ne félj, az enyém se sokkal jobb.
És miközben rázkódott a nevetéstől, lassan vénséges vén varázslóvá változott. Horgas orrú, csorba fogú, gyűrött papírhoz hasonló bőrű aggastyánná.

A vasaló

Az Angyal utca sarkán, a piros jelzőlámpánál találkoztam vele, trombitaóráról jövet. Nagyon szűk miniszoknyát és fekete harisnyát viselt, haja zöldre és rózsaszínre volt festve. Botladozva haladt a magas, túlságosan is magas sarkú cipőjében, olyannyira, hogy végül, egyensúlyát veszítve, elterült a gyalogátjáró közepén.

Mivel roppant udvarias vagyok, azonnal odaszaladtam és felsegítettem. Ő szélesen rám mosolygott, és azt mondta: – Köszi, kiscsávó, igazán kedves vagy. Hálából én is teszek valamit érted. Mert ugyan nem látszik, de én tündér vagyok. Vagyis hát inkább csak leszek, még nem szereztem meg az oklevelet, de már egy rakás trükköt tudok. Mivé szeretnél átváltozni? Egy körtévé, esetleg? – Hogy mi?

Fogalmam nem volt, hogy mit akar tőlem.

– Szóval a körte nem szimpi, kár, az megy a legjobban nekem. Na és a ceruzahegyező, szeretnéd, hogy ceruzahe- gyezővé változtassalak?

– Nézze, én nem nagyon szeretnék átváltozni...

Komolyan, elég tűrhetően nézek ki: kék szem, szőke haj, rövid orr, a nagyi is mindig szép királyfinak becéz.

– Oké, oké, mondta a tündér, a ceruzahegyező sem tetszik. Mit szólnál a mentolos cukorkához vagy... a villanypóznához, esetleg... a szeméttároló konténerhez? Na? Mit szólsz?

Annyit tudtam kinyögni:
– Köszönöm... igazán kedves, de...
– Ugyan, ragaszkodom hozzá. De el kellene döntened, hogy mit szeretnél, nem túl széles még a repertoárom. Jut eszembe, vasalóvá is át tudlak változtatni. Biztos vagyok benne, hogy nagyon élveznéd. Figyelj...

Nem maradt időm tiltakozni. Előkapta az összecsukható varázspálcáját, érthetetlen szavakat mormolt, és hopsz!, egy szupermarket polcán találtam magam: címkével, árral és jótállási jeggyel.

És íme, most vasaló vagyok, pontosabban gőzös vasaló, két programmal, állítható termosztáttal. És várok. Mint a tündérmesék rusnya békája, arra, hogy egy szépséges hercegkisasszony megcsókoljon. És akkor visszaváltozom ismét szép királyfivá.

Nos hát, hölgyeim, ne legyenek szívtelenek, ha találkoznak egy vasalóval, adjanak neki egy csókot. Még akkor is, ha nem olyan hűha, de milyen szép. Ki tudja, hátha én vagyok az. Elveszem önöket feleségül. Megígérem.
Ha anya megengedi.

Szőcs Imre fordításai

Megjelent a Cimbora 2019/4-es számában