Megesik, hogy a kenyérdarab, amit kap, kissé kemény, ilyenkor úgy támad rá, mint egy gyűlölt ellenségre, tépi, harapja, cibálja, darabokra szaggatja. A körülötte ülő családtagok kíváncsian figyelik ügyködését.

Vasgyomra van, még a követ vagy egy régi rozsdás garast is képes megemészteni.

Egyszóval nem nehéz feladat táplálni őt. Lenyomja az ajtó kilincsét. Zárva van.

– Azt hiszem, a szüleink nincsenek itthon. Rúgj bele az ajtóba.

Félix, a nagy testvér éktelen káromkodással nekiveselkedik a súlyos, szegekkel kivert ajtónak, és hosszasan dörömböl. Aztán ketten, együttes erővel próbálják benyomni, vállukat nekifeszítve. Hiába.

Vöröske: Egyértelmű, hogy nincsenek itthon.
Félix: De hol vannak?
Vöröske: Nem tudhatunk mindent. Üljünk le.
A lépcső hideg kövén ülve szokatlanul heves éhség tör rájuk. Ásítozva, gyomrukat öklözve igyekeznek kifejezésre juttatni éhségük kegyetlen voltát.
Félix: Azt képzelik, meg fogom várni őket?
Vöröske: Pedig nincs más választásunk.
Félix: Én nem várok. Nem akarok éhen halni. Én most
azonnal enni fogok, ha mást nem, füvet.
Vöröske: Füvet! Nagyon jó ötlet, és közben a szüleink is megérkeznek.
Félix: Miért? Salátát is szoktunk enni. Ott van például a lucerna, az is legalább olyan zsenge. Saláta olaj és ecet nélkül.

Vöröske: Legalább nem kell összekeverni.
Félix: Fogadjunk, hogy én meg merem enni a lucernát, és te nem.
Vöröske: S mi van, ha én meg merem, és te nem?
Félix: Most komolyan. Fogadjunk?
Vöröske: Mi volna, ha előbb kérnénk a szomszédból egy szelet kenyeret aludttejjel?
Félix: Inkább a lucerna!
Vöröske: Menjünk.
Hamarosan ott találják magukat a csábítóan zöldellő lucernamező szélén. Ahogy belegázolnak, élvezettel vonszolják cipőiket, eltiporva a törékeny szálakat, keskeny csapást alakítva ki, amelynek láttán majd azt fogják kérdezni az emberek: ugyan miféle állat garázdálkodhatott itt?

Nadrágszárukon felkúszik a hűvösség, egészen a lassan elgémberedő combjukig. Megállnak a mező közepén, és hassal belezuhannak a zöldbe.
– Jó itt, mondja Félix.
Miközben a lucernaszálak arcukat csiklandozzák, úgy nevetnek, mint régen, amikor egy ágyban aludtak, és apjuk átkiabált a szomszéd szobából:
– Mikor alusztok el már, ebadta kölykei?
Elfelejtik, hogy éhesek, és a kutya-, tengerész-, békaúszást utánozzák. Csak a két fej emelkedik ki. Kézzel-lábbal szelik, rúgják szét könnyedén a zöld hullámokat. A hullámokat, amelyek nem záródnak többé össze.
– Nekem az államig ér, mondja Félix.
– Nézd, milyen gyorsan úszok, mondja Vöröske.

Pihenniük kell, hogy még jobban átadhassák magukat a boldogságnak.

Felkönyökölve figyelik a vakondok által ásott domborodó járatokat, amelyek úgy futnak cikcakkban a talaj mentén, mint ahogy idős emberek erezete a bőr felületén. Néhol szem elől tévesztik, máshol egy tisztásba torkollnak, ahol a lucernafojtó aranka, a gonosz parazita, a lucernaföldek pestise vörös szakállát lobogtatja. Itt a vakondtúrások csoportja miniatűr indiánkunyhókból álló falura emlékeztet.
– Ez mind szép, de most együnk, mondja Félix. Én kezdem is. Nehogy hozzányúlj az adagomhoz.
És karját körzőnek használva jókora ívet rajzol.
– Nekem is van bőven, válaszolja Vöröske.
A két gyermek feje eltűnik a lucernatáblában. Láthatatlanná válnak.
Csendes szellő borzolja a lucernák vékony leveleit, halvány alsó felükkel felfelé fordítva őket, az egész mezőn végigfut a borzongás.
Félix tele marékkal szakítja a takarmányt, fejére szórja, a tapasztalatlan borjú rágásának hangját utánozza, amely gyanútlanul felfúvódik a lucernában. És amíg eljátssza, hogy mindent felfal, még a növény gyökereit is, mint aki tudja, mitől döglik a légy, Vöröske komolyan veszi, és kifinomultabb ízléssel csak a legszebb leveleket választja ki.

Orra hegyével maga felé tereli őket, befalja, és alaposan megrágja. Minek sietni? Nem hajt a tatár, nem ég az erdő. És ropogó fogakkal, keserű nyelvvel, könnyű szívvel fal, eszik.

Szőcs Imre fordítása

Megjelent a Cimbora 2016/1-es számában