Mind prózában, mind versben nagyon kemény, kíméletlenül őszinte tud lenni Vakulovski. S ha korábban a Kavafisz-versek eszköztelenségéről beszéltem, mit mondhatnék a bibliás hajléktalanról? Hiszen ez a vers még a Kavafisz-féle versnyelvnél is szárazabb! Mitől olyan mellbevágó mégis ez az alkotás? Miért rándul görcsbe a gyomrunk, miért süllyednénk a föld alá szégyenünkben?

Fogalmam sincs már, hol olvastam, de egyszer valaki azt mondta, hogy egyes írásművek esetében a hatás nem is a „művészetből” (például a vers- vagy prózanyelv radikális megújításából) származtatható, hanem az odafordulásból, magából a gesztusból. Abból, hogy még fel tudunk háborodni egy-egy ordítóan igazságtalan jelenségen, és ennek a felháborodásnak hitelesen hangot is tudunk adni.

Ki ne látott volna már hajléktalan embert – bibliával a kezében vagy anélkül?! De észrevettük-e igazán? Elég-e annyi, ha posztolunk róla, ha „hájpoljuk” a közösségi médiában, megnyugtatva a lelkiismeretünket, hogy lám, milyen jó fejek vagyunk, aztán szépen megfeledkezünk róla? (Mert rohanni kell tovább, ments isten, hogy lekéssünk valamiről!)

Könyvtárnyi irodalom juthat eszünkbe a bibliás hajléktalanról – az evangéliumoktól kezdve Jacobus de Voragine „bestselleréig”, a szentek csodáit és szenvedéseit mesélő Aranylegendáig. Szent-e Vakulovski hajléktalanja? Fontos-e ez a kérdés? Hiszen Vakulovski csak megemlíti – ezúttal kíméletesen kíméletlenül –, hogy „bibliás” az a hajléktalan! (Igenis, „kíméletes” a szerző, mert ha leordítaná a fejünket, ha elkezdene szájbarágósan prédikálni, hajlamosak lennénk befeszülni és gyorsan továbblapozni.) S ahogy finoman rájátszik a Szentlélekkel azonosított „galamb” toposzára! Boldogságot és megbékélést hirdetve!

Ugye, milyen pofonegyszerű és mégis hatásos tud lenni egy vers? Kedves olvasóm, szégyenkezzünk hát együtt!

Megjelent a Cimbora 2020/7-es számában