Csak 1 vers
Talán emlékeztek még a tavaly októberben idézett Kemény István-versre, A Legkisebb Teve tánca című allegóriára, amelyben a Legkisebb Teve néha „megbolondul” és táncolni kezd, a többi teve meg – ahelyett, hogy megölnék a Legkisebb Tevét, amiért feltartja őket az útjukban – engedi neki, hogy kitáncolja magát. Szükségünk van tehát az ellazulásra, a holtidőre, szükségünk van a szóközökre, amikor semmi „hasznosat” nem csinálunk, hanem „csak” meghatódunk, megrendülünk – szükségünk van tehát a szépségre. Kemény István versében állatok (tevék) igénylik a Legkisebb Teve táncművészetét, Kavafisz versében pedig egy élettelen tárgy (a tükör) ujjong, „hogy néhány percre magába fogadta / a makulátlan szépséget magát”.
Bizonyára minden olvasónak feltűnik, már első olvasásra is, a Tükör az előcsarnokban eszköztelensége. És tényleg: Kavafisznak – aki névtelen hivatalnokként élte le életét az egyiptomi Alexandriában, és életében mindössze néhány verse jelentmeg, de akit ma már úgy emlegetnek, mint aki a 20. század elején megújította a versbeszédet –, szóval Kavafisznak igenis az eszköztelenség a legfontosabb „költői eszköze”. Radikálisan szakított mindazzal, ami korábban a költészetet jelentette. Hiába keresünk például metaforát, miegyebet a verseiben! S bár vannak jelzős szerkezetek a Tükör az előcsarnokban szövegében, ezek is mennyire prózaiak! „Dúsgazdag ház”, „hatalmas, régi tükör”, „szokatlanul szép fiú”, „műkedvelő tornász” – költőiek ezek a jelzők egyáltalán? És mégis megtörténik a csoda: egy ilyen verset olvasva kit érdekel, hogy Kavafisz homoszexuális volt-e, hogy miért épp egy szokatlanul szép fiúra csodálkozott rá? (Mi talán nem bámuljuk meg Michelangelo Dávid-szobrát?) A lényeg: Kavafisznak költői eszközök nélkül, száraz, kopogó nyelven is sikerül elérnie, hogy mi, úgynevezett élő- és érző lények irigykedjünk a tükörre, amiért – ha csak néhány percre is – magába fogadta „a makulátlan szépséget magát”.
Tükör az előcsarnokban
hatalmas, régi tükör állt –
legalább nyolcvan éve, hogy beszerezték.
(műkedvelő tornász vasárnaponként)
állt ott, csomag kezében. Valaki
átvette tőle és bevitte a szobába,
aláíratni a nyugtát. A szabóinast
magára hagyták, várakozni.
és nyakkendőjét megigazította.
Öt perc múlva hozták a nyugtát.
Megkapta és elment.
létének sok-sok éve közben
ezer és ezer tárgyat, arcot –
de a régi tükör ujjongott ezúttal,
és büszke volt, hogy néhány percre magába fogadta
a makulátlan szépséget magát.
Megjelent a Cimbora 2020/6-os számában
Alexandru Vakulovski: a bibliás hajléktalan
Csak 1 vers
Tizenöt éve figyelem a besszarábiai Alexandru Vakulovski pályájának alakulását. Egyik regényét Hányinger utca címmel lefordítottam magyarra (2016. szeptember 18-án Sepsiszentgyörgyön is bemutattuk), priveliști című verseskötetéből is több tucatnyi szöveget fordítottam le mostanáig. Ebből származik a bibliás hajléktalan című vers is (első közlésben a versumonline.hu portálon jelent meg, szeretettel ajánlom minden diák olvasónak a nemzetközi lírának ezt az online fórumát, akárcsak az idén útjára indult, szintén a kortárs világirodalmat fordító-népszerűsítő 1749.hu oldalt).
Szálinger Balázs: Dunavirágzás
Csak 1 vers
„Miért nem írnak manapság a költők klasszikus tájleíró költeményeket?” – kérdezte egy alkalommal, valamikor a 2000-es évek elején Molnár Vilmos kollégám.
Király Zoltán: Lassú
Csak 1 vers
Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy szinte elemezni sem kell a verset, bőven elég az is, ha belekapaszkodunk a szerzői utasításba, hogy tudniillik egy „film” forgatókönyvét olvastuk.
Kemény István: A Leglassúbb Teve tánca
Csak 1 vers
Néha egyetlen vers is elég – mihez is? A megtorpanáshoz? A meghökkenéshez? A magunkra eszméléshez? A megrendüléshez? Vagy – ne féljünk a nagy szavaktól – a tovább éléshez? Milliószor leírták már, de érdemes leírni millióegyedszer is: szépség nélkül is lehet élni, csak minek. Mit ér az élet, ha csak a munkás hétköznapok vannak: tanulás, különórák, szerelmek, napi 2–3 óra Instagram stb.