Talán emlékeztek még a tavaly októberben idézett Kemény István-versre, A Legkisebb Teve tánca című allegóriára, amelyben a Legkisebb Teve néha „megbolondul” és táncolni kezd, a többi teve meg – ahelyett, hogy megölnék a Legkisebb Tevét, amiért feltartja őket az útjukban – engedi neki, hogy kitáncolja magát. Szükségünk van tehát az ellazulásra, a holtidőre, szükségünk van a szóközökre, amikor semmi „hasznosat” nem csinálunk, hanem „csak” meghatódunk, megrendülünk – szükségünk van tehát a szépségre. Kemény István versében állatok (tevék) igénylik a Legkisebb Teve táncművészetét, Kavafisz versében pedig egy élettelen tárgy (a tükör) ujjong, „hogy néhány percre magába fogadta / a makulátlan szépséget magát”.

Bizonyára minden olvasónak feltűnik, már első olvasásra is, a Tükör az előcsarnokban eszköztelensége. És tényleg: Kavafisznak – aki névtelen hivatalnokként élte le életét az egyiptomi Alexandriában, és életében mindössze néhány verse jelentmeg, de akit ma már úgy emlegetnek, mint aki a 20. század elején megújította a versbeszédet –, szóval Kavafisznak igenis az eszköztelenség a legfontosabb „költői eszköze”. Radikálisan szakított mindazzal, ami korábban a költészetet jelentette. Hiába keresünk például metaforát, miegyebet a verseiben! S bár vannak jelzős szerkezetek a Tükör az előcsarnokban szövegében, ezek is mennyire prózaiak! „Dúsgazdag ház”, „hatalmas, régi tükör”, „szokatlanul szép fiú”, „műkedvelő tornász” – költőiek ezek a jelzők egyáltalán? És mégis megtörténik a csoda: egy ilyen verset olvasva kit érdekel, hogy Kavafisz homoszexuális volt-e, hogy miért épp egy szokatlanul szép fiúra csodálkozott rá? (Mi talán nem bámuljuk meg Michelangelo Dávid-szobrát?) A lényeg: Kavafisznak költői eszközök nélkül, száraz, kopogó nyelven is sikerül elérnie, hogy mi, úgynevezett élő- és érző lények irigykedjünk a tükörre, amiért – ha csak néhány percre is – magába fogadta „a makulátlan szépséget magát”.

Megjelent a Cimbora 2020/6-os számában