Konsztantinosz Kavafisz: Tükör az előcsarnokban
Diák olvasóim nálam sokkal jobban tudják, hogy a sorozatok korát éljük: Netflixről vagy más csatornákról végtelenített rész(let)ekben ömlenek ránk a történetek sorozatgyilkosokról, királynőkről, mitológiai hősökről és más izgalmas témákról. Bár eszem ágában sincs versenyezni a filmsorozatokkal, mégis örömmel jelentem be, hogy útjára indul a Csak 1 vers rovat 2. évada is – s akárcsak az 1. évad beköszöntőjében, ezúttal is a szépséggel fogunk találkozni itt.
Konsztantinosz Kavafisz (Alexandria, 1863. április 29. – Alexandria, 1933. április 29.): napjainkban is nagy hatású görög költő. (Forrás: multidezo.blogstar.hu)
Talán emlékeztek még a tavaly októberben idézett Kemény István-versre, A Legkisebb Teve tánca című allegóriára, amelyben a Legkisebb Teve néha „megbolondul” és táncolni kezd, a többi teve meg – ahelyett, hogy megölnék a Legkisebb Tevét, amiért feltartja őket az útjukban – engedi neki, hogy kitáncolja magát. Szükségünk van tehát az ellazulásra, a holtidőre, szükségünk van a szóközökre, amikor semmi „hasznosat” nem csinálunk, hanem „csak” meghatódunk, megrendülünk – szükségünk van tehát a szépségre. Kemény István versében állatok (tevék) igénylik a Legkisebb Teve táncművészetét, Kavafisz versében pedig egy élettelen tárgy (a tükör) ujjong, „hogy néhány percre magába fogadta / a makulátlan szépséget magát”.
Bizonyára minden olvasónak feltűnik, már első olvasásra is, a Tükör az előcsarnokban eszköztelensége. És tényleg: Kavafisznak – aki névtelen hivatalnokként élte le életét az egyiptomi Alexandriában, és életében mindössze néhány verse jelentmeg, de akit ma már úgy emlegetnek, mint aki a 20. század elején megújította a versbeszédet –, szóval Kavafisznak igenis az eszköztelenség a legfontosabb „költői eszköze”. Radikálisan szakított mindazzal, ami korábban a költészetet jelentette. Hiába keresünk például metaforát, miegyebet a verseiben! S bár vannak jelzős szerkezetek a Tükör az előcsarnokban szövegében, ezek is mennyire prózaiak! „Dúsgazdag ház”, „hatalmas, régi tükör”, „szokatlanul szép fiú”, „műkedvelő tornász” – költőiek ezek a jelzők egyáltalán? És mégis megtörténik a csoda: egy ilyen verset olvasva kit érdekel, hogy Kavafisz homoszexuális volt-e, hogy miért épp egy szokatlanul szép fiúra csodálkozott rá? (Mi talán nem bámuljuk meg Michelangelo Dávid-szobrát?) A lényeg: Kavafisznak költői eszközök nélkül, száraz, kopogó nyelven is sikerül elérnie, hogy mi, úgynevezett élő- és érző lények irigykedjünk a tükörre, amiért – ha csak néhány percre is – magába fogadta „a makulátlan szépséget magát”.
Konsztantinosz Kavafisz
Tükör az előcsarnokban
A dúsgazdag ház előcsarnokában
hatalmas, régi tükör állt –
legalább nyolcvan éve, hogy beszerezték.
Egy szokatlanul szép fiú, szabóinas
(műkedvelő tornász vasárnaponként)
állt ott, csomag kezében. Valaki
átvette tőle és bevitte a szobába,
aláíratni a nyugtát. A szabóinast
magára hagyták, várakozni.
A tükörhöz lépett, megnézte magát,
és nyakkendőjét megigazította.
Öt perc múlva hozták a nyugtát.
Megkapta és elment.
De a régi tükör, amely látva látott
létének sok-sok éve közben
ezer és ezer tárgyat, arcot –
de a régi tükör ujjongott ezúttal,
és büszke volt, hogy néhány percre magába fogadta
a makulátlan szépséget magát.
Vas István fordítása
