Mint oly sok sorstársamat, engem is Weöres Sándor tett „értő” versfogyasztóvá: hatéves voltam, I. B osztályos tanuló, amikor anyák napján, Weöres Buba éneke című versét szavalva, tényleg értettem is, hogy mit mondok, sőt: nagyon „anyás” gyermek lévén annyira beleéltem magam a versbe, hogy az utolsó versszakot („Ó ha csillag volnék / kerek égen, / csorogna a földre / sárga fényem – / jaj, de onnan / vissza sose járnék, / anyám nélkül / mindig sirdogálnék”) már csak zokogva tudtam elmakogni. S talán mondanom sem kell, hogy Weöres azóta is velem van, nem mindig tudatosan, persze, de ha egyszer „bekattan”, versei még ma is fülzúgásként csengetyűznek ötvenéves fejemben.

Írószemináriumok gyakori feladata szokott lenni a Vers megadott témára. Szóval hogy írjunk le mindent egy rézkilincsről. Vagy ablakkeresztről. Vagy rókalyukról. Vagy ezek környezetéről. Mintha a húszas évei elején járó Weöres is ilyen feladatot teljesítene, amikor a fülzúgásról ír. És mi jut eszébe erről az idegesítő nyavalyáról? „Csengetyűznek csengetyűznek.” Ilyen első sor után már a versforma is rögtön kínálja magát, egészen pontosan a népdalainkból is ismerős ütemhangsúlyos (felező) nyolcas (például: „Túl a vízen van egy malom, / bánatot őrölnek azon. / Nékem is van egy bánatom, / odaviszem, lejártatom”). S innét már könnyű dolga van Weöresnek, mondhatnánk, hiszen csak asszociálnia kell, azaz leírni mindent, ami eszébe jut a fülzúgásról. Na de milyen gyönyörűen csinálja! Ehhez már tényleg Weöres zsenije kell: „Az ördögök kergetőznek / koponyámban sütnek főznek / hallom zúgását a gőznek.” Vagy: „Fejem tüzes vasfazék ma / benn rotyog a varasbéka / fedő rá a fal árnyéka.” Kell-e bármiféle kommentár ilyen képekhez-rímekhez?

A vers befejezésénél viszont érdemes elidőzni egy kicsit: „A fülemben csengetyűznek / csengetyűznek – –” tehát megismétli a vers felütését, s minden kezdődik elölről. Weöres maga mondja el, hogy tizenéves diákként, falun élve, rongyosra olvasta Babits könyveit: „Senki mással így nem egyesültem én / addig se, azóta se” (Vers Babits Mihályról). Márpedig Babits Az örök folyosó című versének utolsó sora konkrét szerzői utasítás: „(S megint előlről)”. Nem tudom, Weöresnek eszébe jutott-e Babits verse, amikor a Fülzúgás zárlatán dolgozott, én viszont szívesen gondolok arra, hogy ilyen szépen, téglát téglára rakva épül fel a magyar irodalom siratófala.

Megjelent a Cimbora 2022/3-as számában