Fekete-fehér!

(képek forrása: Wikipédia)

Előtte beszélgettünk egy kicsit a műfajról, és az illető kellőképpen értesültnek bizonyult a Nagy Majom tör­ténetét feldolgozó filmek ügyében, több adaptációt látott is, az általam javasoltat sajnos nem, jegyezte meg, annál nagyobb volt tehát az örömöm, hogy együtt fogjuk megnézni a King Kong-filmek kiindu­lópontját.

Tea, hűsítő az asztalon, tévé, videó be, csend, szó­val minden, ami az otthoni filmélvezethez elkel, és peregni kezd a sztori. Szokásommá vált, hogy amikor megmutatok valakinek egy nagy kedvencet, figyelem az illető első ránéző arcát, miként tükröződnek vissza rajta a képek. Mit mondjak, meghökkenve észleltem az Illető döbbenetét, mihelyst sorjázni kezdtek a ké­pek. Kimondottan utálok filmnézés közben beszélni (és ez nem sznobizmusból fakad, egyszerűen arról van szó, hogy a rá-beszélés homályba veti a képet), de egyszerűen nem bírtam magamban tartani a jelentés­sel terhes szuszt. Mi a baj, kérdeztem. Az Illető rám nézett, kicsit zavartan elmosolyodott (na ja, most hogy mondja el ennek az embernek, aki úgy konferál­ta fel a filmet, mint a mozgókép-történet egyik alap­pillérét), aztán e szókra nyíltak barackajkai: Ez ... fe­kete-fehér!

Hirtelenjében szóhoz sem jutottam. Aztán mégis, kissé félénken, rákérdeztem, hogy az baj? Az Illető, kissé keresgélve a szavakat, hogy meg ne bántson, el­mondta, hogy lényegében baj, mert a fekete-fehér az olyan unalmas. Kérdem: maga a színkombináció? Most már könnyebben jött a válasz, hogy nem, in­kább a fekete-fehér, értsd, ósdi filmvilághoz társított avítt stílussal, technikával van a baj. Mert látott ő már néhány fekete-fehér filmet, de ha összeveti azokat az utóbbi évtized mozgóképes produktumaival, nem is érti, mit lehet nézni azokon a poros relikviákon. A döbbenet hirtelen üvegheggyé növekedett bennem, aztán ugyanolyan váratlanul érteni véltem az illető „olvasatát”.

Adjuk meg a régi királyoknak, ami az övék

Tény ugyanis: generációk nőttek fel úgy, hogy szin­te kizárólag az utóbbi évek filmjeit láthatták, akár mo­ziba mentek, akár otthon ültek a tévéképernyő vagy a monitor előtt. És ha az egyetemes Haladás mérlegén vetjük össze a jelen és a múlt filmjeit, például az első meg az eddig a pillanatig utolsó King Kong-ot, a lát­ványvilág szintjén bizony nem vitás, melyik találtatik könnyebbnek. Mert a harmincas évek korukban zse­niális maszkmesterei és technikusai akár a fejükre is állhatták, akkor sem tudták létrehozni azt a tobzódó, szemet és szívet borzongató-gyönyörködtető univer­zumot, amit az ezredvég-ezredelő kibernetikus má­gusai kisebb-nagyobb munkával, no meg a CGI (Computer Generated Images) technika segítségével a képernyőre varázsolnak. A hús-vér színészek játéka is más, közelebb áll hozzánk, pláne, ha úgymond hoz­zászokunk. Egy Róbert De Niro mellett bizony elhal­ványul a korai sztárok enyhén teátrális, egyszerű, átlátszónak nevezhető játéka. Hirtelenjében nem is tud­tam mit mondani az Illetőnek. Aztán eszembe jutott egy elég egyszerű analógia a magyar irodalom berke­iből. Hogyaszongya, Tandori Dezső költészetét nehéz megemészteni Ady Endre, József Attila, Kosztolányi Dezső és bizony, Szép Ernő költészete nélkül (többek között), az említett szerzők költészete viszont szintén nehezen emészthető, hogy csak egyet említsek, Arany János költészete nélkül, mely szerző köl­tészete, ajjaj, szintén nehezen emészthető és így tovább, egészen az Ómagyar Mária Siralomig. Na, és ugyanez a helyzet a hetedik művészet esetében is. Nem arról van szó, hogy szakembernek vagy okos­tojásnak kell lenni, vágni kell a filmeket és rendező­ket, mint az a bizonyos Salaj a szappant, dehogy. Csak arra vesd figyelő szemed, mondtam az Illetőnek és - kiszólva a nemrégi történetből - neked is, nyájas olva­só, hogy Omega nincsen Alfa nélkül, és bár érthető és megérthető, ha valaki csak az Omegán rágódva nőtt fel, nehezen veszi be a gyomra az Alfát, mégis, adjuk meg a régi királyoknak is, ami az övék. Toljunk oda nekik is némi hitelt, ne seperjük le őket az asztalról gátlás nélkül. Mert vannak ott gyöngyszemek szép számmal, még ha fekete-fehérek is, sőt, talán annál inkább, mert mint tudjuk, a gyöngy éppen a fehér és a fekete árnyalataiban pompázik. Bár vannak rózsaszín gyöngyök is. És ezzel mindent elmondtam. Vagy majdnem mindent. Ami egy és ugyanaz esetünkben.