És ez önmagában véve rendben is van, hiszen a szórakoztató filmek egyrészt lehetnek ki­válóak a maguk nemében, másrészt a szórakozás ugyan­csak fontos eleme az életnek (bármennyire közhelyes­nek is tűnik a kijelentés), még akkor is, ha, úgymond, felhőtlen. A legújabb Emmerich-dolgozat, a Kr. e. 10 000 is szemmel láthatóan a fent vázolt szemlélet szerint ké­szült. Na most, tegyük fel a szónoki kérdést: mitől szó­rakoztató egy film, a poénokon, izgalomkeltő eleme­ken, egyszóval az eszköztáron túl? A válasz talán ké­zenfekvőbb, mint gondolnánk Képzeljük el, hogy a film egy dió. Nos, minél könnyebb feltörni, annál ha­marabb hozzájut az ember a bélhez, vagyis az ízek élve­zetéhez. Az úgynevezett művészfilmek kemény diók. A nézőnek meg kell küzdenie azért, hogy megszerezze a csemegét. Eszközökre van szüksége, mint annak a madagaszkári pintynek, amely hosszú tövisek segítsé­gével túrja ki a férgeket odúikból. A szórakoztató fil­mek eszköztelenül is élvezhetőek Puha diók, ha úgy tetszik Olyan kliséken alapulnak, amelyeket a néző eleve ismer. Ez a helyzet a Kr. e. 10 000-rel is.

Adott egy vadásztörzs, tagjai békésen teszik a dol­gukat, ám egy szép nap megjelennek bizonyos lovasok, és elragadnak jó párat közülük, köztük a főhős szerelmét. Megvan tehát az alapkonfliktus. Ismerős, nem? Aztán következik a nagy út. A főhős és néhány társa követik a lovasokat, hogy végül számos kaland, veszély és harc után kiszabadítsák társaikat a fogság­ból. Ez is ismerős. Tudjuk tehát, hogy mit látunk. Nem kell erőfeszítést tennünk, hogy megértsük, mi törté­nik. Ehelyett szórakozunk. Pontosabban, szórakoz­nánk, Emmerich filmjével ugyanis baj van. És nem az, amit számos kritikus felró a készítőnek. Hogy fogalma nincs az emberiség történelméről, már ami Kr. e. 10 000-et illeti. Hogy mammutok, kardfogú tigrisek vagy phorusrhacusok (óriás, húsevő futómadarak) nem éltek Ázsiában és Afrikában a megjelölt időszak­ban. Hogy a fémmegmunkálás Kr. e. 5500-ig, a ló, mint emberhordozó és a hajó, mint közlekedési eszköz Kr. e. 4000-ig ismeretlen fogalmak voltak. Hogy a csípőspaprika és a kukorica, bár létezhetett, nem került az asztalra annak idején az említett vidé­keken. És csak párat említettem az oda nem illő ele­mek közül. Ha az ember úgy nézi a filmet, mint fantá­ziaszüleményt, amely megengedi az ilyen csúsztatáso­kat, akkor nem csodálkozik. Valójában akkor kezdünk el a felsorolt problémákon rágódni, ha a történet nem sodor magával. És Emmerich története ezúttal állóvíz. Annyira silány, hogy szinte nincs is. Halotthalvány szereplők, nagy öltésekkel összefércelt sztori, idejét múlt vizuális effektusok, nagyjából ez jellemzi az opuszt. És ha egy film maga nem nyújt szórakozást a nézőnek, akkor kell valami más, hogy a jegy ára kárba ne vesszen. így lesz a mozgóképből Hol a hiba?-játék. Ezért írnak a kritikusok annyit az említett bakikról. Tulajdonképpen szórakoztak. Érdemes tehát megnéz­ni a filmet. Jó móka, még ha nem is jó film.

Megjelent a Cimbora 2008/4-es számában