Mit néztünk harminc éve a tévében?

Kölökkoromban, amikor a szocreál televízió képernyője csak a nap bizonyos időszakaiban nyílt ki - hogy költői hasonlattal éljek három olyan műsor volt, amit ki nem hagytam volna a világ minden aprópénzéért sem. Először is az esti mese, a Mihájéla, ami felért egy esti imádsággal. Aztán vasárnap a Tomsidzséri, amiért kivitettem apámmal a kis sporttévét a konyhába, mert az ebéd szentség volt ugyan, de a macskaegér-játék is. A végére hagytam minden televíziós látomás csúcsát, a szombat esti filmet. Mannix, Kojak, Colombo, édes istenem! Faltam a piff-puffot, mint a kínai csokit. Volt azonban egy időszak, amikor westernfilmek kerültek a képbe, talán a korabeli kultúrpolitika mellényúlása következtében. Úgy éreztem magam, mintha valaki több tonna svájci csokoládét csempészett volna a szobába. Láttam Charles Bronsont a Harmonikás szerepében, meg John Wayne-t A kutatókban, meg Clint Eastwood-ot A Jó, a rossz és a csúnyában, és persze Gojko Miticset az Ulzana-filmekben, mert azért valaki figyelt odafönt arra, hogy a komcsi western is jelen legyen a válogatásban. Akkoriban világos volt számomra, hogy miért imádtam ezeket a filmeket. Nagy és erős férfivá váltam minden szombat este, és ez a nagyerősség nagyjából a következő szombat estéig tartott. Igaz, az udvari játékok során Incsu Csunnánál többre sose vittem, ami fájdalmas volt, hiszen az illető apacs nem pofozott fel senkit, és elég korán kinyírták, de ez egy másik történet.

A férfi, aki lóháton érkezik

- gondolatok a westernfilmről -

Ma is imádom a westerneket - viszont már nem válok nagyerőssé a film végén. Miért szeretjük hát a westernt változatlanul? Vagy miért szeretjük meg a műfajt? Hiszen nem rólunk szól, legtöbbünk számára ismeretlen kontinens ismeretlen országa ismeretlen történelmének ismeretlen szeletét dolgozza fel. A teljes kép természetesen nem ilyen egyszerű és nem ilyen sarkított, de lényegében erről van szó. Miért olyan népszerű mégis?

Nézzünk egy konkrét sztorit. Van egy család, gazdálkodnak szépen. Egy bankár szemet vet a termékeny földre, és megpróbálja megszerezni. A legkisebb fiú ellenáll, és egy pofonokkal tarkított vita következtében menekülnie kell. Elmegy, világot lát, kalandok esnek meg vele, aztán hazatér és rendet csinál. Emlékeztet valamire ez a struktúra? Persze, hogy. A népmesére. A legendákra. A mítoszokra. A három típus ugyanarról a gyökérről fakad. A játékos ember mindig is történetekre „fordította le” az ismert és ismeretlen világot, benne pedig saját magát. Amerika esetében a western maga a mítosz. Tudjuk, hogy a fehér Újvilág történelme nem nevezhető nagy múltúnak. Azt is tudjuk, hogy a szakszerűnek nevezett történetírás megszületése előtt a mítoszok voltak a történelem kódolt hordozói. Mi számíthat tehát hálásabb közönségre, mint egy kompakt mitológia? Ezt hozza a western, amelynek legjobb darabjai azok számára is láthatóvá teszik az őstörténetet, akiknek a dédnagyapja nem vett részt benne. Ezek volnánk például mi, európaiak. Ezért (is) lehet szeretni ma is a westernfilmet. Vagy ezért érdemes megismerkedni a műfaj jeles alkotásaival. Az 1990-es években úgy tűnt, a western, mint műfaj, szépen meghal, és más mitológiák veszik át a helyét. Nem így történt. A férfi, aki lovon érkezik, vagyis az isten, aki az egekből ereszkedik alá szárnyas paripán, hogy rendet teremtsen az elvadult világban, ma is ugyanúgy kielégíti a néző őstörténet-éhségét, mint majd’ száz évvel ezelőtt, amikor eldördült az a bizonyos lövés, le a vászonról, egyenesen a néző homloka felé, minden idők első westernfilmjének végén.

1 Az 1970-80-as években két csatornát nézhettek a romániai tévézők, mind kevesebb és kevesebb, végül napi két óra műsoridővel.

2 Mihaela - 1970 és 1980 között a román televízió a román karikaturista, Nell Cobar rajzfilmjét sugározta esténként, a híradó előtt.

3 Tom és Jerry (Tom and Jerry): sikeres és hosszú életű amerikai animációs sorozat, amelyet William Hanna és Joseph Barbera írt és rendezett a Metro-Goldwyn-Mayer filmstúdió számára.

Megjelent a Cimbora 2008/5-ös számában