Cimbirodalom – 5. oldal

A hazafelé tartó úton nem is lépkedtem, hanem lebeg­tem, és az volt az érzésem (ma úgy mondanám: az tuda­tosult bennem), hogy az élet az a rendkívüli erő, ame­lyet a teljes környezeteddel, az alkony halvány sötétjével, a lábaid előtt kékesen csillogó hóval, a fölötted lüktető csillagos magassággal való rokonulásod ad – részletek Simona Popescu Vedlések című regényéből Szonda Szabolcs fordításában.

Hetente egyszer visz egy bácsi a szomszédos városba, és este hoz.

Amikor vettük, volt benne egy pad, egy asztal, vagy négy szék, négy szentkép.

A Nyerges-tetőről beér az árnyék egészen a völgybe, oda, ahol a Veszes-patak folyik. Mutatja apukám anyukámnak.

Nyugodt vagyok, derűs és hallgatag. A mellkasomban más verse dobol.

Amikor megszülettem, a csillagok világítottak. Amikor kicsi voltam, a telehold világított. Mostanában napos napokon a nap világít. Amikor rossz idő van, a felhős nap világít. 

A Pál utcai fiúk minden bizonnyal azért is annyira népszerű, mert a kalandos játékok helyszínéül szolgáló grund és az azt birtokba vevő gyermekbandák világát festi meg eleven színekkel. A Cimbora szerzői, mai magyar írók körében érdeklődtünk: hogyan emlékeznek gyermekkoruk grundélményére. Íme, az erre vonatkozó emlékek közé tett időutazás eredményei.

Ha rossz az idő, szomorú vagyok.

Szántai János író, költő kézen fogja kisfiát és elviszi a híres velencei karneválba. Magával hív bennünket is, és a mókás farsangi alakoskodás jegyében úgy teszi ezt, hogy egy percig se tudhassuk pontosan, hol vagyunk, és kik rejtőznek az álarcok mögött.

A gondolatolvasó koalamackó sehogyan sem tar­tozott senkihez. Nem erről a vidékről származott. Nem is ismerte senki. Nem is illett ide. Nem passzolt a tájhoz. De itt volt – Molnár Vilmos meséje.

Honnan jő a kacagás? Pisztrángos patakból, tulipánkehelyből, kajszibarackmagból.

Egyszer folyóvíz légy nekem, homok, tűzszirmú kender. 

Fene tudja, hogy van ezekkel a lüdérckékkel, sehogy sem lehet kiigazodni rajtuk. A tegnap is mi történt? Fel akarok menni a legjobb barátomhoz, amilyen barom ő is, pont a tizediken lakik, hát mondok: hadd megyek a lifttel. Le is hívom hamarjában, be is szállok ügyesen, s már éppen akarnám nyomni a gombot, amikor nyílik a liftajtó, s hát egy lüdércke áll előttem, hogy hát ő is lifttel szeretne jönni, s legyek szíves, engedjem be – Molnár Vilmos meséi

Volt egy úr, lakhelye Kászon, kabátja három vég vászon, haja, mint a láva, kalaptolla páva, félt, nehogy ósdinak látsszon.