Cimbirodalom – 7. oldal
Münchhausen, a rettenhetetlen báró, aki már annyit látott és tapasztalt, hogy könyvtárakat lehetne megtölteni élményeivel, és még bőven maradna kései korok tudós kutatóinak is, pipáját szortyogtatva sokáig bolyongott a hajnali utcákon.
Alighogy befejezte az evést, visszatért a kövér vendéglős s dühtől kivörösödve vette el a nagy szárnyas kulcsot az asztalról. Az ajtóban ott állott a félénk – vízilószemű öreg, a legmagasabb torony önkéntes őre.
Hol volt, hol nem volt, de inkább igen, mint nem, arrafelé, ahol elkopik a bolhák patkója és szakít az üdv a hűtlen rivalgással, de még valamivel ezen is túl, volt egy város, ahol most vagyunk, és ahol, nagy jó uram, halálbüntetés terhe alatt tilos a dohányzás, mert most éppen a város történelmében először, az Antinikotinista párt van hatalmon.
A vendéglős – kopasz, disznószemű, közel másfél mázsás úriember – hajlongva a fogadó ajtajában várta hősünket s úgy dörzsölte a kezét mint egy kupec a különösen sikerült üzletek után.
Münchhausen a mesehősök monacói konferenciája után határozta el, hogy kész, vége, megunta az egészet és ismét útnak indul.
Hajnalra, amikor néhány életfogytiglani pillanatra csend borul a városokra, mély, üres, borzongató csönd, hogy aztán harsányan kezdődjön meg az új, győzedelmes nap; hajnalra, amikor a legkitartóbb kártyások is befejezik a játszmát s a sűrű dohányfüstben elveszetten bámulnak maguk elé; hajnalra, amikor a legszenvedélyesebb szeretők elfáradva, békésen nyúlnak el egymás mellett a gyűrött lepedőn, s a külvárosok szegényei szemüket dörzsölve álmosan indulnak a kiserdőbe fát lopni, Münchhausent is elnyomta az álom...
Miután megunta az ég felé makacsul ágaskodó mélabús tornyok látványát hősünk, Münchhausen báró, a nagy kalandor, aki úgy érezte. akárcsak a nagyvilágban, ebben a városban is hiába keresi a romantikát, csalódottan ásított és visszasétált a Hat Ökör nevű vendégfogadóba.
Amikor Münchhausen báró annyira megöregedett, hogy már saját történeteitől is undorodott, és szélsodorta falevélként bolyongott fogadótól fogadóig a nagyvilág beláthatatlan országútjain, egy őszi napon, amikor úgy sütött a nap, mintha kárpótolni akarna valamiért (talán az elkövetkezőkért), elvetődött az Ódonságok városába.
Az alábbi történet 1896 márciusában történt. A fiatal költő megbízást kapott lapjától, hogy írna néhány szívet melengető portrét a veterán honvédekről. Gondolta, elmegy a menhelyre, hátha talál még néhány olyan veteránt, aki emlékszik a negyvennyolc-negyvenkilences csatákra
– OTT ÁLLNAK A KÉPZELET TÁVOLI PÓDIUMÁN? NÉMA VIGYÁZZBAN, négyen lehetnek? öten? megcsillannak a rézfúvók, a trombitákon megtörik a csalóka fény, az öreg dobos inas pulykáéhoz hasonlító nyakában meg-megrezzen a vén dob, feszes hasa mindent átható, kemény és erős hangokról álmodik, még abból az átkos múltból, amikor kezelője akkor még érces hangon tette közhírré napról-napra a fensőbbség utasításait, és meg-megremeg, mint ugrás előtt a leopárd nyakán a bőr, mint alája írni vonakodó, makacs kulákok szeme az elhúzódó vallatások során...
Gyermekkoromban, az ötvenes években errefelé még alig jártak autók. Egy piros autóbuszra emlékszem. Futunk utána a fölvert porban. Legelöl Feri, a város bolondja, aki valamikor tengerész volt, de azután reménytelenül beletörődve sorsába, megkeseredve emigrált a szárazföldre.
Amikor 1976. október 27-én, a Kolozsvár fölötti Kányafő fái közt Szilágyi Domokos a létből átment a nemlétbe, sokan, még az irodalmi élet berkeiben járta sak sem tudták biztosan, hogy mekkora alkotót, mekkora költőt vesztett a romániai magyar irodalom. Azóta, az életművel foglalkozó irodalomtudósok, kortársainak vallomásai, valamint hát rahagyott műveinek kiadása révén lényegesen bővültek ismereteink.
Az udvaron rémült sivalkodással szaladgálnak a csirkék, édesanyám s nővéreim, Éva meg Anikó kergetik, no, most mindjárt lefogják a kiszemelt áldozatot. Amikor már azt hisszük: megvan! huss, kisurran a kezükből.
László Noémi költő visszabújt gyermekkori önmagába, hogy onnan mesélje el, milyen volt felnőni az 1980–90-es évek, a kommunizmus és rendszerváltás Romániájában, pontosabban az ország egy konkrét városában: Kolozsváron. Milyen volt különféle tanintézmények diákja lenni, kérdéseket feltenni, kíváncsiskodni, az élet kisebb és nagyobb dolgain morfondírozni.
Lavinia Braniște 1983-ban született Brăilán, és egyik legérdekesebb, legsokoldalúbb szerzője a mai román irodalomnak. Főleg íróként és műfordítóként ismert, regényei mellett tizenhárom gyermekkönyvet írt, tízkötetnyit pedig fordított angolból szintén a legfiatalabb olvasók számára. Egyes könyvei lengyel, német és spanyol nyelven is olvashatók...
Míg felfelé meneteltek, folyton ez a furcsa álom járt a fejében. Egyszerre nyugtalanította és izgatta. A hegy szellemének köszönhettek mindent. Nélküle nem tört volna fel a hegy mélyéből a forró kén, amely aztán kihűlve szép sárga tömbökké szilárdult a vulkáni kráter peremén. Ha nem volna kén, talán házuk sem volna most, sem pénz rendes ruhákra, nem futná tápláló ételekre.
Manapság magától értetődő, hogy gombnyomásra fény árasztja el az addig sötét szobát, megindul a mosógép, távoli országok híreit halljuk egytenyérnyi dobozkából, vagy éppen kedvenc csapatunk győztes gólját láthatjuk, otthonunkban kényelmesen üldögélve...