A közös élmények könyve

László Noémi: A mi iskolánk, illusztrálta: Hatházi Rebeka, Gutenberg Kiadó, 2025.

László Noémi: A mi iskolánk

Illusztrálta: Hatházi Rebeka

Gutenberg Kiadó, 2025

László Noémi költő visszabújt gyermekkori önmagába, hogy onnan mesélje el, milyen volt felnőni az 1980–90-es évek, a kommunizmus és rendszerváltás Romániájában, pontosabban az ország egy konkrét városában: Kolozsváron. Milyen volt különféle tanintézmények diákja lenni, kérdéseket feltenni, kíváncsiskodni, az élet kisebb és nagyobb dolgain morfondírozni.

Mintha egy kis-, majd nagy kamasz naplóbejegyzéseit olvasnánk A mi iskolánk rövid írásaiban, annyira közel kerülünk a gyermekkori én hangjához. Nem klasszikus visszaemlékezés – nem jelennek meg benne az utólagos, már a felnőtt tudatból érkező módosítások, kiegészítések, nem vizsgálja felül a történéseket. Az elbeszélő nem tud többet, mint amit akkor, gyermekkorában tudhatott.

Különös csavart hoz a történetekbe a többes szám első személy használata. A könyvben nem az én, hanem a mi mesél. A mi itt rugalmas, mindig változó közösségeket jelöl: van, amikor a nemzedéket vagy az iskola diákságát, van, amikor az osztályt vagy annak egy kisebb szeletét (például a lányokat szemben a fiúkkal), van, amikor a családot. Ez azért izgalmas, mert megmutatja: mennyi minden közös az élményeinkből, és hogy a kisebb-nagyobb közösségeink gyakran változnak aszerint, hogy hol, mikor, kikkel és milyen helyzetben vagyunk. A könyvben hangsúlyosak azok az élmények, amelyek közösek vagy könnyen közössé tehetőek.

A 80–90-es években az erdélyi magyar iskolás élete olyan tapasztalat volt, amely egyszerre személyes és közösségi – hiszen mindenki másképpen élte meg, de sok minden összeért. Például mindenkinek ugyanazok a szabályok között kellett élnie, ugyanazokhoz az intézményekhez alkalmazkodnia, ugyanazokat a rendszereket megértenie. Ezek az ismétlődő helyzetek teremtik meg azt az alapot, amelyre a könyv történetei épülnek.

A mi iskolánk játékos, humoros, lázadó könyv. Megmutatja, milyen érzés, amikor feszítenek a szabályok, amikor igazságtalanságot élünk meg, vagy amikor egyszerűen túl soknak érezzük az elvárásokat. Ugyanakkor azt is megmutatja, mennyire sokszínű hely az iskola: lehet furcsa, izgalmas, bosszantó, ijesztő vagy éppen szerethető.

Hatházi Rebeka kollázsai még izgalmasabbá teszik a kötetet. Az illusztrációkon archív felvételek, különböző anyagok jelennek meg, ezek mind a 80–90-es évek tárgyi kultúráját és vizuális világát elevenítik meg. Nagyon játékosak, sokszor szürreálisak, és maguk is történeteket mesélnek el. Érdemes elidőzni velük!

A mi iskolánk sok szempontból már egészen más volt, mint A mi iskolánk iskolája, bizonyára a ti iskolátok is más. A történetek arra hívnak, hogy végiggondoljuk: milyen a mi iskolánk, milyen közösségekhez tartozunk, és hogyan lesznek a saját élményeinkből közös történetek?

A címadó szöveg mellett a Hideg című írással nyújtunk betekintést alább a könyv világába.

Kusztos Anna

A mi iskolánk

A mi iskolánk a legjobb iskola. Először is azért, mert mászkálhatunk a föld alatt. Lemegyünk az alagsorba. Sötét van. A sötétben csövek futnak és rácsos ajtók nyikorognak. Ez jó. Vannak vízfényű neoncsövek, de azok csak egészen kivételes esetben égnek. Ez rossz.

A kézimunkaterem mellett keskeny lépcső visz a padlásra. Ott is van nyikorgó, rácsos ajtó. Ez jó. Az emeleti fő folyosóról is vezet fölfelé keskeny lépcső, de ott fekete alapon aranybetűkkel írja, hogy PÜSPÖKI IRODA. Arra nem szabad lábatlankodni. Ez rossz.

Az osztályban három padsorban ülünk, két padsor fiú, egy padsor lány. Mi, lányok az ablak melletti sorban ülünk. Ez jó. A tábla előtt húsz centi magas dobogón viharvert katedra áll, mögötte rozoga tonettszék. Énekóra lesz. A portörlőt keressük. Nincs. Ez rossz.

Jön Gyula bácsi, nincs portörlő, térdelünk. Mindenki tépjen ki egy füzetlapot! Nehogy az énekfüzetből tépd! Lapot a térd alá, és akkor térdre. Össze ne koszold a nadrágot, anyákkal nem húzunk ujjat! Rendetlen, lusta banda!

Gyula bácsi fekete dobozban hozza az akkordeont. Az egy harmonika. A dobozból lapos, kerek ülőpárnát vesz elő, a Thonet-székre csapja, arra ül rá. Előtte a katedrát és a széket áttörli a portörlővel, amit az osztály kötelessége biztosítani. A portörlőt elfelejtettük biztosítani, úgyhogy térdelünk.

Térdepelés után Gyula bácsi körbejár az osztályban, ellenőrzi a felszerelést. Félelem és rettegés az V. B-ben! Puskás, Bocskai és Káptalan már kint reszket a dobogón. Puskásnak radírja, Káptalannak nyeles smirglije nincs. Bocskainak a ceruzája 2B, amikor Gyula bácsi világosan elmondta, hogy énekórán HB ceruzát használunk. 

És akkor ütemezünk. Le, balra, jobbra, fel. Fleccs az ajtó felé, Taknyádi Pál! Hármas! Négynegyedes, nem háromnegyedes ütem, Lökött Péterné! Na, még egyszer! Le, balra, jobbra, fel! Így, most már néz ki valahogy! Ötös! Helyretakarodni!

Gyula bácsi két karját a tartószíjba dugja, magára ölti az akkordeont, és végre kórusban éneklünk. Ez jó. Gyöngyélet a pionírélet. Románul, de kánonban, úgyhogy annyira nem rossz. De Klein az ajtó melletti padsor utolsó padjában görcsösen röhög. Ez rossz.

Gyula bácsi feje elvörösödik. Akkordeon le, Gyula bácsi Klein magasságában. Hát te azt hiszed, én szórakozni járok ide? És a gallérjánál fogva fölakasztja Kleint az ajtó mellett hosszan húzódó fogasra. Klein óra végéig ott lóg. Ajólovas kató nának dejól vagyon dolga. Így nem lehet énekelni.

Amerreénjárok, mégafákis sírnak, sűrűágaikról leveleklehullnak. Klein a fogason énekel. Gyula bácsi kibújik hangszeréből, fekete dobozába pakolja a harmonikát, felhagy három sor pontozott félhangot. Dó, ti, lá. Csengőhang. Ülőpárna fekete dobozba, Klein fogasról le, Gyula bácsi el.

Lerohanunk az első emeleti lányvécébe. Az ások cigiznek. Ezt mindenki tudja, csak a tanárok nem. Az egyik ás lány már negyedikes korában cigizett, azt sem tudta senki, csak mindenki. Ülünk a vécében, matekóra lesz. Jutka néni a világ legjobb matektanára. A mi iskolánk a legjobb iskola.

Hatházi Rebeka illusztrációja

Hideg 

A mi iskolánk hideg iskola. Legalább kőből van, ez biztos. Jól látszik ez a lépcsőfeljárón, ahol földre fordított félhold alakú lyukak tátonganak a lépcsősor melletti falban, a félhold ferde alapja legalább fél méter vastag, és pont elég hosszú ahhoz, hogy lecsússzon rajta az ember, amikor szünetre megy.

Hideg van, ez tény, a fűtés fikció. De nem fázunk annyira, mert megint gyalog jöttünk. Az utcákon derékig ér a járdaszélen felhányt hó. Három kilométerre lakunk az iskolától, a hó a háztól a suliig végig mindenhol derékig ér, szépen felhányták. Legtöbben messziről, valamelyik negyedből járunk be, kevesen laknak a belvárosban.

Lehullt a hó, és azóta is csak hull. Felhányják, aztán új hull, azt is félrehányják, de ennyi havat győzni lehetetlen. Leáll a forgalom, az autók amúgy sem indulnak, mármint amelyek nem benzinért állnak épp napokig sorba, azok. Az autók nem indulnak, a trolik, a buszok nem járnak, gyalog megyünk suliba a derékig érő hórakás mellett. Legalább nem fázunk. 

Órán már nem annyira egyszerű a dolog. Gyula bácsinál segít valamennyire az ütemezés, az is valamiféle mozgásforma. A rettegés viszont cseppet sem segít, és hiába az ütemezés, Gyula bácsitól továbbra is egy emberként retteg az osztály, és aki fél, az csak jobban fázik.

Vacogunk biológiaórán is. A két hetes elkékült szájjal áll a szertár előtt, jön Gyuri bácsi fehér köpenyben, a két hetes átveszi az egysejtűeket szemléltető hosszú papírtekercset, és irány az osztály. Gyuri bácsi az egyik táblát teljesen eltakarja a ráakasztott színes papírlepedővel, a másik fakeretén a kezével mutatja, hogyan mozog az amőba. A galandféreg. A nemtudommi.

Ilyen hidegben nem lehet figyelni, az ember majdnem átlátszó. Attól félek, Gyuri bácsi belát a fejembe, meglátja a gondolataimat. Azon töröm a fejem, hogy lehet ilyen hidegben is ilyen vörös orra, ráadásul még a neve is az, Veress György, így hívják. Nem értem, hogy nem fázik. Tele van energiával, horkan, pálcával mutogat, a tábla keretén matat, giliszta, galandféreg, papucsállatka. 

Kicsengetnek, végre megmozdulunk. Irány az udvar. Az osztályban kötelező szellőztetés. Bejön a jó friss levegő, mondja a folyosófelelős tanár. Hát, ki tudja. Eddig hideg büdös volt, szünet után jéghideg büdös lesz. Edzettek vagyunk! Lerohanunk az udvarra, jól összemaszatoljuk egymást latyakos hóval. Akit nem mosdatnak meg, annak nullára süllyed az önértékelése.

Nemrég született Petőfi Sándor. Neki sem lehetett könnyű az elején, ekkora hidegben. Az ember azt gondolja, régebb mindig hidegebb volt. Mesélnek otthon az apák és anyák, taták és mamák, hogy ötvennyolcban vagy negyvenhatban micsoda tél volt. Nem tudhatjuk, nekünk ez a nyolcvanhatos is elég dermesztő.

Ki tudja, Petőfiéknél, azaz Petrovicséknál volt-e kandalló, pattogott-e benne tűz ezernyolcszázhuszonhárom telén. Ami jó hideg lehetett, ha minden régi tél fagyosabb. Nálunk nagy, sötétbarna csempekályha áll az osztályteremben. Gázzal működik, csak nem tudjuk, mikor. Edzettek vagyunk, sok mindent kibírunk majd, ígérik. Ez a mi iskolánk. Kőből van, és hideg.

Hatházi Rebeka illusztrációja