Többen nevezték József Attila szellemi örökösének. Valóban felidéződik a nagy költőelőd abban, ahogyan verseiben össze(f)érnek, megmérkőznek egymással az ellentétek – nem feltétlenül összebékülve. Soraiban lázadás és a hozzá társuló vad életvágy váltakozik vagy társul a beletörődéssel, a szemlélődéssel, a gondolatok pörgését vagy hullámzását hordozó meditációval, illetve – többek közt – a nyers kimondás éhsége a szépségkereséssel. Írásait végigkíséri az önmeghatározás igénye, időben (gyermek- és kamaszkortól a felnőttkorig), illetve származása folytán, de több művészeti területen alkotó emberként is.
Mindehhez nagyfokú mesterségbeli tudás is járul, megmutatkozik többek között a rímelés, a ritmus, a forma terén, de a legsúlyosabb verstartalmakat belengő zeneiségben is. „Tamás vagyok. Jónás vagyok. Cigány vagyok… Provokatív vagyok, kerek arcú, szenvedélyes vagyok, fekete hajú vagyok, idegösszeomlásra, önzésre, elkeseredésre hajlamos vagyok. Őszinte vagyok, bántóan, mint a vakítóan ragyogó nap…” – írja Ő című, 2002-ben megjelent verskötetének elején.
Jónás Tamás költő, próza- és drámaíró 1973-ban született Ózdon, roma családban. Négyéves koráig Csernelyen élt, majd intézetbe került testvéreivel együtt.
Hatévesen térhetett vissza szüleihez, majd Szombathelyre költöztek. Tizenhat éves kora óta jelennek meg versei. Hét verskötet (legutóbbi: Törzs, 2016) és négy prózakötet (legutóbbi: Apuapuapu, 2013) szerzője. Szerkesztett meséskönyvet, cigány irodalmi antológiákat, készített tévé- és dokumentumfilmeket. A dokk.hu irodalmi portál alapító szerkesztője, az Amaro Drom és a Rádió C munkatársa is volt. Huszonkét évesen adta ki Cigányidők címmel írt önéletrajzi regényét, amely kora gyermekkora történéseit dolgozza fel. Felsőfokú tanulmányait a győri Széchenyi István Műszaki Főiskolán, az ELTE magyar–szankszrit szakán és a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán végezte, diplomát nem szerzett.
Programozóként is dolgozik. 2002-ben az Esterházy Péter által neki ítélt rangos Herder-ösztöndíjjal egy évet Bécsben töltött. 2006-ban Artisjus-díjas, 2009-ben az egyik legnagyobb irodalmi elismerés, az Aegon-díj kitüntetettje.

– Minden írásodból, legyen az vers vagy próza, azt lehet kiolvasni, hogy kényszert érzel az írásra. Hogyan születnek az alkotások?

– Az írások, főleg a versek véletlenszerűen születnek, írás-közeli állapotba hozom magam, és ez sokáig, akár évekig tart. Most pihenésben vagyok, talán ez az ihlet, amikor szinte mindegy, hogy mikor írsz le valamit, de a köztes időkben leírod. A prózánál más a helyzet, mert ott nem szövegekkel meg nem is történetekkel dolgozom, nem arra készítem fel magam, hogy legyen egy történet, aminek eleje van és vége, hanem beleérzem magam abba a miliőbe, amit meg akarok írni. Ez egyfajta belső időutazás, hogy abból a pozícióból szemléljem, mint aki megélte azt a történetet. Ez régebben egy gyerek pozíciója volt, mostanában meg annak a negyvenegy éves férfinak a szemszöge, aki megérti még azt a kisgyereket is, akinek azok a nagyon karakteres, mély, egész életét meghatározó történetei voltak, és azzal a gyerekkel vagyok együtt.
Vagy szóhoz engedem őt jutni, vagy nem. Már vagyunk olyan jó viszonyban, hogy tudok vele beszélgetni.

– Mennyire lehet azt mondani rólad, hogy cigány költő vagy?

– Nem lehet ezt mondani. A költészet nyelvi kérdés. Nem cigányul írok, pont. A költészet szempontjából az, hogy cigány vagyok, csak egy mellékes jelző.

(Székelyhon portál, 2014. május 26., Bús Ildikó interjúja)

– A szüleidről sokat és megrázóan írsz. Már mindkettőjüket elveszítetted. Az Apuapuapu című személyes, intim, lírai prózádban szinte nem létező nyelven beszélsz a fájdalomról. Gyerekként inkább a könyvtárba mentél, hogy ne kelljen otthon fagyoskodnod. A szövegek segítenek elviselni a traumákat?

– Nem lehet a szüleimmel való viszonyomról beszélni. Éppen ez a lehetetlenség kényszerít rá, hogy folyamatosan megpróbáljam. Csupán az egyre változó emlékeimre támaszkodva tudok múltat, családot teremteni. Rosszá vagy széppé kell hazudnom azt, ami már nem létezik, csupán a következményeit nyögöm. Talán ez gyászmunka, nem tudom. Dzsungelharcnak érzem inkább. Ma már csak az a nyers tudás van bennem, hogy a nem tipikus családom nem tipikus története tipikus szeretettörténet. Amolyan nem igazán különös tragédia. A szereplők sorra elpusztulnak, ám a történetünk menthetetlenül megmarad.

– József Attila költészete és személye nagyon fontos számodra. Mit jelent neked ő?

– A sorsközösség tagadhatatlan. Lehetne tagadni, takargatni – de minek? Én inkább azt vállaltam, hogy folytatom, felülírom, kihasználom, amit ő már elért. Mindannyian, akik írásra adtuk a fejünket, ugyanazokkal a témákkal küzdünk: szerelem, halál, boldogság, gyerekkor, család. Megszámlálhatóan végesek a témák. József Attilától sokat tanultam, olyasmiket egyébként, amiket Buddhától, tanáraimtól, magamtól is. De József Attila megmutatta nekem, hogyan lehet vagy kell egy olyan közösséghez szólni, amelyik érzékeny a nyelvre, a finomságokra. És kissé felszínes, ez is igaz. Cirkusz ez, nemes cirkusz. Olyan, mintha magadról beszélnél, miközben róluk beszélsz – nekik, noha az olvasó tulajdonképpen hálátlan: csak a saját ügyei érdeklik, új események, hangok, élmények csak nagyon ritkán. Kevés a jó író, de még kevesebb a jó olvasó.

(Nők Lapja Café, 2014. április 8., Karafiáth Orsolya interjúja)

– Költőnek születni, avagy tanulni kell?

– Tanulni kell. Az a tehetség, ami a költészethez „kell”, inkább csak „nem árt”. Olyan, mint az őssejtek. Még bármi lehet belőlük. Azt hiszem, költőnek lenni is olyasfajta dolog, mint szerelembe esni: döntés kell hogy megelőzze. És a döntés melletti kitartás is fontos. És ez talán még nem a hűség. A hűségben érzek valami szenvedélyt. A kitartásban okosságot.

– Képes vagy-e mindig, minden körülmények között és mindenki iránt szeretetre lelni önmagadban? (…)

– Nem vagyok képes mindenkit és mindent szeretni. Sajnos még elfogadni sem. De nem tudom, hogy ez valódi feladat-e az embernek, vagy csak kapja, mint fegyelmező eszközt vagy utasítást. Nem gondolkodom ezen, mert az érzelmi viszonyaim egyértelműek. Nagyon ritkán mondom és érzem azt, hogy valamivel zavaros az érzelmi viszonyom. Erős, pontatlan-pontos megérzéseim vannak. Hagyom érvényesülni őket, utólag úgyis civilizálttá gondolkodom ezeket. (…)

(Librarius portál, 2013. március 23., Böszörményi Gyula interjúja)