– Milyen volt az a pillanat, amikor először papírt fogtál, hogy „na, most akkor verset írok”? Hol tör­tént, mi vett körül, honnan jött az inspiráció?

– Harmadik osztályos voltam egy kolozsvári, monos­tori általános iskolában, és megirigyeltem a padtársam versét, úgyhogy gyorsan írtam egyet én is. A vers egy magyarul tanuló papagájról szólt. Még az sem kizárt, hogy az említett padtárs versét plagizáltam. A követke­ző már holtbiztosan önálló alkotás volt, kavicsos tóról és békákról szólt. Vagyis a lakótelep ellenére a természet világáról énekeltem, versben.

– Ma is papírra írsz előbb, vagy már elsőre bepö­työgöd a verseket?

– Az a körülményektől függ. Van, hogy papírra írok, ál­talában ceruzával, szeretek ceruzával körmölni, de gépbe gyakrabban pötyögök, az igaz, és olyan is van, amikor éjjel nem tudok aludni, és fejben verset írok. Ez a legritkább.

– Melyek voltak az első meghatározó olvasmány­élményeid, egyáltalán, milyen irodalmat szerettél tizenévesként olvasni?

– A Csipike volt az első könyv. Utána a Nagyapó mesefá­ja sorozat sok-sok darabja. Általános iskolában a Winnettou és Vadölő megszállott rajongója voltam, édesapám már a falat kaparta dühében, hogy megint a Winnettou-t olva­som. Sokat forgattam Az Ezeregyéjszaka meséit is. Kilenc-tizenkettedikben leginkább krimit szerettem olvasni. Emel­lett kedvencem volt Jókai, Dumas, Rejtő Jenő, olvastam Defoe-t, Alberto Moraviát, Victor Hugót, Hemingwayt, Remarque-ot és összevissza mindent, amit a polcon talál­tam vagy az osztályban divatba hoztak. Versben Radnóti Miklós, József Attila és Francois Villon tetszett.

– Kb. 14 éve, hogy arról kérdeztek, mi tesz bol­doggá. Azóta már több újabb verseskötettel büsz­kélkedhetsz, és biztosan az élet egyéb területein is történtek változások. Mi újat tudtál meg azóta a boldogságról, a nagy kérdésekről. Meg tudnád fo­galmazni ezt négysornyi versben?

– Nem szeretnék ekkora témáról, mint a boldogság, négysorost írni, illetve most egyszerűen nem tudok verset írni. Nem megy bármikor, az az igazság. Most például nem. De azóta született két gyerekem, és társam is került, aki úgy látszik, kitart mellettem. Továbbra is úgy gondolom, a boldogság a pillanat végtelen ajándéka. Bár akinek gyereke van, az tudja, hogy amikor a kicsi mosolyog, vége az összes, boldogságról szóló elméletnek. Azt megéljük és érezzük, beszélni róla már nem olyan egyszerű. A versek is általában inkább a boldogtalanságról szólnak. A boldogságról állító­lag lehetetlen jó szöveget írni. Ha belegondolunk, a legtöbb művész szerencsétlen (is) volt, és művészete ennek a sze­rencsétlenségnek vagy boldogtalanságnak a kifejezése.

– Kritikusaid azt írják, a negyedik, Százegy című köteted változást hozott a költészetedbe: könnyedségből a komolyság felé vezetett. A kötet egyik versében írod: „Újabb állomás, ezt is elhagyom / Álmomban könnyen változom” (Sebesség). Honnan jött ennek a kötetnek a nehézkedése, a „lassan beléd költöző”, „messziről érkező szomorúsága”?

– Gondolom, a felnőttség beálltával, a felelősség­vállalás kényszerének való behódolással jár. Sokszor leírtam, hogy én nem vagyok hajlandó a művészet/irodalom kedvéért éhen halni – hát valószínűleg ennek a földhözragadtságnak az eredménye is. Leszakadtak a szárnyaim, vagy valami ilyesmi, és részben megtanultam földön járni. A szomorúság viszont azt hiszem, mindig megvolt és mindig meglesz, azt nem is értem, miért kötik egyik vagy másik kötethez. Egyformán hajlamos vagyok sírni és nevetni, mindig is ilyen voltam. Kicsit bipoláris.

– „Sajnálom azt, hogy kevesen vannak azok, akik tudják: a legjobb verseket, a legigazabb és legtelítettebb verseket a «gyerekeknek» kell írni, mert pontosan ők azok, akikben leginkább megfogan a szó, és nem mindegy, hogy annak a szónak milyen a csengése.” – fogalmazol egy korábbi interjúban. Milyen változás vezetett a gyerekirodalomhoz, miért érzed úgy, aho­gyan az interjúban mondtad? Magad is gyerek vagy?

– A gyerekirodalomhoz nem kell változás, bár sokan vannak, akik gyerekük születése után kezdenek gyerekek­nek írni. A gyerekirodalom kategóriát is általában a felnőt­tek töltik meg tartalommal, nem a gyerekek, ebből aztán a gyerekek kiválasztják azt, ami nekik tetszik. Nem sze­retem, amikor gügyögő, csapnivaló rímekkel megpakolt, didaktikus versekkel tömik a kicsiket, azt gondolva, hogy nekik az is jó, úgysem veszik észre. Észreveszik. Csak mire ráébrednek, lehet, hogy elromlik a természetes ízlésük. En­nél sokkal jobb egy briliáns módon megfogalmazott, non­szensz vagy velőtrázóan abszurd szöveg. A gyerekversnél nagyon fontos a HITELES forma, vagyis a telibe talált rím, ritmus, szöveg. Mert abból érzik vagy éreznék meg a ki­csik, hogy milyen az anyanyelvük lelke közepe. De ez már prédikáció. Nyilván én sem tudok olyan verset írni, ami az elvárásaimnak megfelel. Karinthy tudott. És Arany János és Weöres Sándor és József Attila és Szilágyi Domokos is, és tud Kányádi Sándor és Kovács András Ferenc.

– Labdarózsa című kötetedben gyönyörű illuszt­rációk teszik kerekké a gyerekvilág varázslatát. Ho­gyan alakult az illusztráció folyamata? Változtak a verseid az illusztrációk hatásától, szöveg és kép pár­beszédében?

– Ez tipikusan olyan eset, amikor az illusztráció a kéz­irat elkészülte után, annak alapján készült. Nem változtak a versek. Nekem egyébként nem tetszik ez a képi világ, ami a Labdarózsában található, túl morbidnak gondolom, és úgy érzem, nem talál a szövegeimhez. De ez már a ki­adó, a Bookart döntése volt, nem az enyém. Úgy látszik, nekik volt igazuk, mert a megjelenés évében Szép könyv díjat is nyert a kötet. A könyv mint tárgy és a borító gyö­nyörű, ezt azért el kell mondanom.

– Egy kis romantika című versedben hallani vé­lem a későbbi gyerekversek hangját, egy gyerekét a felnőtt világban: „s ha zene szól, csak a patak, / bo­londozik a jég alatt – / időnként arra ébredek: nem tudom, mit miért szabad.” A Például című gyerek­versből pedig a felnőtt világ kritikáját, néha értel­metlenségét olvasom ki egy gyerek szemszögéből. Milyen olvasóra gondolsz, amikor írsz?

– Amikor írok, egyáltalán nem gondolok olvasó­ra. Általában akkor írok, amikor felgyűlnek bennem a dolgok és mondhatnékom támad. És ha megtalálom a mondhatnékhoz passzoló formát, akkor kiírom magam. De ilyenkor nem gondolok arra, aki majd mindazt elolvassa. Ha gyerekverset írok, akkor igyekszem arra koncentrálni, hogy gyerekfejjel érthető legyen mindaz, ami a versbe ke­rül, bár ez gyakran nem jön össze. Néha elmondják, hogy a gyerekverseim valójában nem is gyerekversek. Vagy hogy a felnőtt verseim valójában nem felnőtt versek. Gyereknek koravén vagyok, felnőttnek meg infantilis. Néha.

– A Labdarózsa címről nekem további három kortárs verseskötet jutott eszembe: a 2001-ben megjelent Papírhajó című köteted, Parti Nagy Lajos Grafitnesze és Varró Dani Szívdesszertje. Papírhajó, Grafitnesz, Szívdesszert, Labdarózsa - játék szavak­kal. Hol látod a határt a gyerekeknek, fiataloknak vagy felnőtteknek szóló költészetek között?

– Ez egyrészt az olvasó korától, másrészt a történelmi kortól is függ. Voltak korok, amikor bizonyos hároméves gyerekek már törték a görögöt és a latint, és elemi is­kolában Homéroszt és Vergiliust olvastak. És nem volt úgynevezett gyerekirodalom, illetve a gyerekirodalom- felelősök az anyukák és a nagymamák voltak, az egész tudomány szájról-szájra terjedt. Manapság egy három­ éves a szülei laptopját püföli, és rajzfilmet néz a tévében. Bár lehet, hogy az a bizonyos gyerek ma is háromévesen már latinul olvas és földrajzi atlaszokat búj. Az irodalom­ban is ott húzódnak a határok, ahol az életben. Amit bi­zonyos korú gyermek vagy fiatal a társadalmi és erkölcsi konvenciók szerint megtehet, általában arról vagy annál nem túl sokkal többről olvashat. Ez persze egyáltalán nem jelenti, hogy meg is marad az említett határok között. Hiszen ez a korosztály állandóan a határokat fesze­geti, ez is a dolga. Csak amivel a határokon kívül találko­zik, azt nem úgy érti és dolgozza fel, ahogyan állítólag kellene. És emiatt lehet, hogy sérül. Ha pedig nem talál­kozik azokkal a dolgokkal, azért sérül. Szóval sehogyan sem jó. A szakemberek rendszerint tudják, hogyan kelle­ne és hogyan volna jó. Én nem vagyok szakember.

– Ma is a te kedvenceid közül választanál, vagy inkább újabb, kortárs szövegek közül ajánlanál a fi­atal olvasóknak?

– Én már felnőtt fejjel találkoztam Janikovszky Éva szövegeivel. Őt ajánlanám. Tamkó Sirató Károly verseit. És Karinthy Tanár úr kérem-jét, mert az kortalan. De nem hiszem, hogy a fiataloknak ajánlani kellene. Megtalálják ők a maguk útját, és a nekik való irodalom dolgában, azt hiszem, sokkal tájékozottabbak, mint én.

– Tudom, hogy nehéz kérdés, mégis megpróbálko­zom vele: melyik a kedvenc saját-versed, és mitől az?

– Nincs kedvenc saját versem. Ha muszáj válaszolni, talán a Labdarózsában található, Volt című vers. Mert egyszerű, őszinte, szomorú, zenei, de nem tökéletes, és van benne csavar.

Sebesség 

Álmomban utazunk a vonaton.
Sok ismeretlen, egyik sem apám.
Vízcsepp szalad az álom ablakán:
az elszalasztott alkalom. 

Mindenhonnan apák hangja szól.
Iramlik sebesebben, mint az áram.
Ha felébrednék, ott is hallanám.
Fényes tölcsérek bomlanak a tájban,
száll a szerelvény, nem lassít sehol. 

Újabb állomás, ezt is elhagyom.
Álmomban könnyen változom.

Szomorúság

Mindig azt hiszem: más miatt
ereszkedik a felhő,
púpos az aszfalt,
görcsösek a fák.

Mindig azt hiszem: messziről
érkezik lassan,
költözik belém
a szomorúság.

Mindig azt hiszem: várni kell,
elfogy, vagy felszáll,
tenger színéről
téli pára,
ő pedig szelíden lakik
hitem alatt, és
biztonsággal
teríti azt magára.

Ellenköszöntő

Ki dönti el: nekem kevés
a mélyülő semmittevés
medrében a sok zagyva kép?
Ki dönti el: mikor elég? 

Mikor fog el az indulat?
Hány élhető tanácsot ad?

Hány idegen vidékre vet
az untig ismert lendület
a sorsszerűtlen szenvedés?
Mire való ez az egész?

Fejetlenség

Ez a világ haragos:
cibál, tör-zúz, tép, tapos.
Beszél, darál, hadar, átkoz,
nem húz, csak az árnyékához.
Bosszúság, bosszúság,
Csuda komisz a világ!

Ez a világ takaros:
sikál, tesz-vesz, tataroz.
Simít, simul, ölel, ápol,
nem fél, csak az árnyékától.
Balgaság, balgaság,
csuda csinos a világ!

Tél

Cakkos a nád széle:
borzasan lóg a tó
fagyos közepébe.

Fényes a hegy háta:
vakító havakkal
dől az éjszakába. 

Rongyos a fák karja:
fekete csontjukat
a szél kitakarja.

Megjelent a Cimbora 2016/2-es számában