Élet a füvészkorszakban; Házsongárd-szvit; RG 34; RG 50

el kellene

mesélnem az életem.

hogy x vagy y megértse,

de inkább, hogy én is értsem,

miért kell a repülőből

kiszállnom, bele a semmibe,

valahol itt a láthatáron,

a kertem utazik velem

és egy abbahagyott átváltozásom.

(közben álmomban vagy az elmémben

korcsolyázgatok a testeden.)

jó lenne azt mondani, tavasz

jön, de tél jön. hallgatnak

bennem az erek. pedig

télen úgy kellene,

húzódjunk közelebb,

egy város, egy szoba,

a szobában a tárgyak melegéhez,

és énekeljünk a vadászaton,

adjunk a zsákmányból mindenkinek,

rendezzük földi dolgainkat,

szemünkben tűz,

szívünkben ajtó, ablak,

csak akkor ki kellene szállni,

olvasni, utazni, kaját csinálni,

a fűszereket okosabban variálni,

ajtót nyitni, időt adni neked,

hogy x vagy y megértse,

de nem értem én se,

mit is kell elmesélnem,

mielőtt a föld, a virágok

lassan fölemésztik húsom

a téli farkasok nevében.

akkor mit is akarsz tőlem?

– én, a gyertyás, itt ülök megint,

valami kérdés kellett

novembertől novemberig,

sötét van, piros fények

és krizantém, és eddig mintha

simán ment volna minden,

ha minden alkalommal is

azt hittem induláskor

ez akár az utolsó lehetne,

budapesttől szeredáig

az összes elrugaszkodások,

az összes elszívott utolsó

– füstös gólem mindenik,

várni, várni türelemmel

mindörökké, most is itt,

függés, függés, én nélküled

hogy is leszek valaki,

ez itt mind elhagyhatatlan,

különben is, milyen jogom van

nézni beléd, tükörkatlan,

megkérdezni, melyik az igazi,

megvétózhatatlan oldalam.

az enyém a másnap.

amit vetsz azt aratsz,

mondja benne Lou Reed,

megveti lábát, körülnéz,

kér még egy poharat.

nomádok viszik a nyarat

valamerre, vissza, délre,

hegedűjükön zenél a szél.

az Úré a föld és annak

teljessége, idézte apám

az Írást, emlékezz fiam,

ha többé vissza nem is térsz.

hallgat bennem a hiány,

mielőtt feleszmél és lesújt.

előbb-utóbb levágják

minden király fejét.

láthatatlan láthatóvá,

lélek testté, pont úgy,

ahogy összedől némán,

mihelyt megszólal az új,

a régi Leviathán.

nincs földem nékem,

csak a férhetetlen

áradat, a villanás

hajnalban, nézz rám,

Uram, imhol vagyok,

a Te hűtlen szolgád,

tétova és tetovált,

add nekem poharad,

mert enyém a másnap.

az első ébredés korán és kint talán süt

kávémba mostmár cukrot sem teszek

ha kérdik majd beszélek én velük

barátom egyik úton sem kell végigmenned

és ami késik az majd el is múlik

elhittem mindent tegnap is hitetlenül

jobbra néz a macskám balra esküszik

így jársz te is sötét világos anyagon keresztül

de ne aggódj nem kell hogy önmagad légy

és nem kell másvalaki sem

legyen elég az ágy a szék a zöld a kék

nem kell megbíznod semmiképp a szívben

így álmodnak kik alszanak a földben

a másnap végre pofátlanul szép

kukák virágzás elkent rúzs manöken

nem voltam soha több csak hivatlan vendég

kellesz nekem de mintha nem is lennél

ha búcsúznod kell búcsúzz hirtelen

így hallgatom a lassított tücsökzenét

így fogadom ha visszajön mit elengedtem