Tafa nyomasztó szomorúsággal a szívében kilépett az utcára, anélkül, hogy tudta volna, merre induljon. Ebben az órában a szomszédos utcácskák megteltek járókelőkkel, akik igyekeztek kihasználni az esti órák hűvösségét. Voltak, akik a kapuban ültek és játszadozó gyerekeiket figyelték. Mások sétáltak, és nagyjából mindenki ugyanabba az irányba tartott. Tafa is csatlakozott hozzájuk.

Hamarosan a házak ritkulni kezdtek, és az utca egy domboldal aljához ért. A dombon mintha apró csillagok mozogtak volna. A papírsárkányok! A sötétülő égen röpködtek, apró fényeket csillogtatva, hatalmas fénylő farkukkal köröztek, cikkcakkoztak, óriási vargabetűket írtak az égre. Ez a csodás látvány enyhítő balzsamként hatott Tafa elgyötört szívére. Ekkor fiatal fiúkból álló csapatba botlott. Közöttük felismerte azt, akinek a szürke felsőjét korábban megcsodálta. Meglepetésére a fiú úgy mosolygott rá, mint egy régi ismerősre.

– Hol van a sárkányod, már nem játszol? – kérdezte tőle Tafa, akinek ez a mosoly meghozta a bátorságát.

– Nem, volt egy kis balesetem – válaszolta a fiú, és befáslizott jobb kezére mutatott.

– Mi történt? – kérdezte aggódva Tafa.

– Elestem és nagyon megütöttem magam, de szerencsére nem tört el.

Tafa sajnálkozását fejezte ki. A fiú megvonta a vállát, és magabiztosan így szólt:

– Mindig ilyenek történnek velem. Pár hónapja a bal bokámat intéztem el...

A csoport, amellyel együtt volt, türelmetlenkedni kezdett. Néhányan szólítgatták:

– Jérémi, mit csinálsz? Elkésünk!
– Jövök! – kiáltott vissza. Aztán ismét Tafa felé fordult:
– Nem akarsz velünk moziba jönni? A Mission Impossible II-t vetítik Tom Cruise-zal. Állítólag nagyon klassz.

Tafa habozott, nagyon szívesen elfogadta volna a meghívást. De mit szóltak volna Jérémi pajtásai, ha ő, a parasztgyerek is csatlakozik hozzájuk szegényes öltözetében. Egész biztosan kinéznék.

– Sajnos, nem mehetek – hebegte.
– Ahogy akarod – válaszolta a fiú, anélkül, hogy tovább erősködött volna. – Szia!

Aztán szaladni kezdett, hogy utolérje a többieket. Tafa néhány percig földbe gyökerezett lábbal állt, mint aki éppen Istennel váltott szót. Lassan továbbindult. Amint betért az utcasarkon, durva ütések záporoztak a hátára, amitől a földre rogyott. A fájdalomtól kábán megpróbált feltápászkodni, de egy második sorozat hatására újból elterült a földön. Az egyik támadójában felismerte Jamalt. Két társa éppoly rongyos volt, mint ő.

Ökölcsapások és rúgások záporoztak fekvő testére, miközben egy kéz durván letépte róla a hátizsákját. Szerencsére alig volt benne valami: a személyazonossági igazolványa, egy doboz mentolos cukorka, egy kopott pénztárca, benne az autóbuszjegy árával. Szerencséjére az Alinál töltött idő alatt eszébe jutott, hogy alsónadrágjába rejtse az ékszerésztől kapott bankjegyeket, mint azelőtt az aranyrögöt. Különben mindenétől megfosztották volna. A fájdalom ellenére szinte ujjongott magában, mikor arra gondolt, milyen csalódott képet vágnak majd támadói, amikor meglátják a szegényes zsákmányt.

Körös-körül a támadás számos tanúja közül senki sem sietett a segítségére. Mindenki úgy tett, mintha nem venné észre a földön fekvő véres fiút, ehelyett a papírsárkányok látványában gyönyörködtek. Ami a mindenütt jelen lévő rendőröket illeti, ők is csak jártak fel-alá mogorván az utcán.

„Ez volna hát a város? – gondolta Tafa keserűen. – Akár meg is ölhetnek. Kilehelheted a lelked az utcán anélkül, hogy bárki a kisujját is mozdítaná érted?”

Kis idő után összeszedte az erejét, és feltápászkodott. Egy kútnál lemosta vérző arcát. Aztán különösebb nehézség nélkül visszatalált Lalla házához.

Az aranyrög eladásából származó pénznek köszönhetően hetek teltek el úgy, hogy közben semmiben, de semmiben nem szenvedtek hiányt. Tafa elment a falusi szövetkezethez, vásárolt egy zsák amerikai rizset és egy láda paradicsomkonzervet. Vett zöld tüllből készült szúnyoghálókat is, amelyeket a gyerekek ágyai fölé függesztett, mert azt mondták, hogy ez a legjobb védelem a halálos malária ellen. Kira mindennap elment a piacra, az ételek, amelyeket főzött, egyre ízletesebbek és táplálóbbak voltak. És most, hogy jobban táplálkozott, láss csodát, a teje is visszajött, és a kis Zléda, aki újból szopni kezdett, szemmel láthatóan növekedésnek indult. A gyerekek nem sírtak már minden semmiségért, és ismét önfeledten játszottak. Egy jókora felhő még mindig ott lebegett fölöttük, árnyékot vetve az állapotukra, amely enélkül akár boldognak is mondható lett volna: még mindig nem hallottak hírt Dafy felől...

(Maryse Condé: Conte cruel . Mémoire d’encrier, Montréal, 2009)

Szőcs Imre fordítása

Megjelent a Cimbora 2021/1-es számában