Tafa Adamtól, a marhakereskedőtől és annak kellemetlen szagától követve a karám felé tartott, majd kinyitotta a zöldre festett léckaput. Mióta szeretett bátyja, Dafy kénytelen volt kivándorolni Dubajba, nagyon erős volt benne a felelősségtudat. Hiszen zsenge kora ellenére Dafy, mielőtt útnak indult volna, őt bízta meg, hogy a feleségére és annak négy gyermekére gondot viseljen.

„Igaz ugyan, hogy csak tizennégy éves vagy, de benned bízom a legjobban. Vigyázz az enyéimre. És főként azt ne feledd, hogy mindig maradj távol feleségem apjától, aki csak a megfelelő pillanatra vár, hogy minden fölött átvehesse az irányítást.”

Aznap Tafának rendkívül fontos üzletet kellett lebonyolítania: el kellett adnia Adamnak a csorda utolsó tehenét, mert már semmijük sem maradt.
Régen a karámban több tucat marha bőgött, fényes szőrű ünők, bikák, bikaborjak, tehenek. Türelmetlenül várták, hogy kihajtsák őket a kövér, ízes füvű szavannákra vagy a Kemo tó partjára, amely úgy nyílott kéken, mint egy hatalmas szem, sűrű nádpillákkal körülvéve. De a vidéket évek óta sújtó aszály az északi tájakat kietlen, köves sivataggá változtatta, amelyen csak hatalmas termeszvárak nőttek. A karám is egyre szomorúbb és csendesebb lett, amint sorra eladták belőle az állatokat. Már csak egyetlen tehén árválkodott a sarokban, mintha el akart volna rejtőzni. Marafudián volt az. Mindeddig Tafa nem merte őt eladni, mert tudta, Dafy mennyire ragaszkodik hozzá, nem csupán szépsége, pompás, hárfaalakú szarvai, vöröses szőre, a homlokán világító fehér, csillagformájú folt, finom bokája, hanem már-már emberi viselkedése miatt is. Mikor nagy, fekete szemét rád emelte, az volt az érzésed, hogy belelát legtitkosabb gondolataidba. Tafa és Dafy úgy érezte, hogy az állat osztozik reményeikben, álmaikban, csalódásaikban. Csak a beszéd képessége hiányzott belőle, hogy ezt ki is fejezze.

– Elég sovány! – kiáltott fel Adam megvetően. Úgy tűnt, ügyet sem vet a jó tulajdonságaira. – Csont és bőr. Mennyit kérsz érte?
Tafa mondott egy szerinte tisztességes árat. Adam elnevette magát, mint aki jó viccet hall.

– Bolond vagy? A felét sem éri. Harmadát sem!

– Mourdiai tehén! – tiltakozott Tafa. – Jól tudod, ez a fajta milyen jó húst és bőrt ad. Ami a tejet illeti, a régi időkben csak ilyen tejjel táplálták a királyi ivadékokat.
– Na persze, ha rendesen etetik őket – válaszolta gúnyosan Adam. – Fogadni mernék, hogy ez a pára csak száraz kórót legel hónapok óta. Ha egyáltalán megvásárolom, azt csak a bátyád iránti barátságból teszem, mert nagy tisztelettel vagyok iránta. Apropó, van valami híred felőle?

– Csak annyit tudunk, hogy szerencsésen megérkezett Dubajba. Küldött egy képeslapot. Azóta semmi – válaszolta szomorúan Tafa.
– Isten óvja őt! – mondta Adam kenetteljesen. – Reméljük, gyorsan talál munkát, megérdemli, hiszen jó fiú! Úgy hírlik, arrafelé sok a munka.

– Reméljük – visszhangozta Tafa.
Következett az alkudozás, amelyben Tafa csakhamar alulmaradt. Végül néhány koszos bankjegy ütötte a markát, Adam pedig egy kötelet csomózott Marafudián nyaka köré. Kíméletlenül vonszolta a kocsija felé az állatot. A kis teherautó, bár ütött-kopott járgány volt, még jó szolgálatot tett a marhakereskedőnek a felvásárolt állatok szállításában. A hátsó részét bádoglemez borította, amely karókkal volt rögzítve a vázhoz.
„Bocsáss meg nekünk, Marafudián! – könyörgött magában a fiú. – Jól tudod, milyen reménytelen a helyzetünk. Dafy megígérte, hogy küld pénzt, amint alkalma lesz rá. De sajnos, még nem kaptunk semmit.”
Mit tehetett volna? Az utolsó zsák rizsük már csak emlék volt, a köles is fogytán. Kirának, Dafy feleségének pedig elapadt a teje. Anyatej helyett újszülött gyerekének cukros vizet adott, amit a kicsi nem szeretett. Adam erős korbácsütésekkel terelte fel az autóra a tehenet. Tafa szinte érezte az ütések okozta fájdalmat. Aztán durván hozzákötözte az állatot az egyik karóhoz, és vidáman fütyörészve felkászálódott a volán mögé, mint aki elégedett a vásárral. Amikor felbőgött a motor, Marafudián Tafa felé fordult:

– Isten veled – mondta a fiúnak elérzékenyült hangon. – Köszönöm neked az együtt töltött éveket. Álmodni sem lehet jobb gazdáról, mint amilyen te és a bátyád voltatok.

Tafa nem lepődött meg, hogy beszélni hallja. Ennek az először észlelt hangnak a rendkívüli harmóniája könnyeket csalt a szemébe. Marafudián folytatta:

– Te és a bátyád jól sejtettétek: én nem közönséges tehén vagyok. Anyai részről őseim Indiából származnak, ahol istenként tisztelték őket. Apai részről őseim spanyolországi bikák voltak a királyi istállókból. Mielőtt végleg elválnánk, kapsz tőlem egy ajándékot, amely megkönnyíti majd a te és a családod életét. Minden alkalommal, amikor igazi bánatot érzel, és igazi könnyeket hullatsz, ezek arannyá és drágakővé fognak változni. Minden alkalommal.

És szavai bizonyságául egy kis aranygolyó gurult végig a megdöbbent Tafa arcán.

(Maryse Condé: Conte cruel. Mémoire d'encrier, Montréal, 2009 )

Szőcs Imre fordítása

 Megjelent a Cimbora 2020/7-es számában