Végre megérkezett az ékszerészek negyedébe. Csendes és régies városnegyed volt, mint egy érintetlenül megmaradt sziget a körülötte tomboló modernizáció árjában. Minden kirakatot vastag vasrácsok védtek. Melyik boltot válassza? A Nílus köveihez, Az arany dobókockához, Az Ezeregyéjszaka kincseihez címzettet? A Seherezádét? Ez utóbbi emlékeket ébresztett fel benne. Nem ide kísérte el egyszer régen Dafyt? Ezenkívül a kevésbé kihívó homlokzat is megnyugtatóan hatott rá. Megnyomta a csengőt, és mivel nem történt semmi, másodszor is megnyomta, aztán harmadszor is. Végre-valahára, reteszek, biztonsági zárak, kulcsok és láncok éktelen csörömpölése közepette, kinyílt az ajtó.

– Mit akarsz? – reccsent rá egy testes, kopasz férfi, aki egyik kezében ékszerésznagyítót tartott.

– Semmit – mondta volna legszívesebben Tafa, aki máris megbánta a döntését, és készen állt meghátrálni.

Aztán valahogyan összeszedte minden bátorságát.
– El szeretnék adni valamit – dadogta.
– És ugyan hol loptad azt a valamit? – kérdezte gúnyosan, de rosszindulat nélkül a férfi.

– Nem loptam én semmit. A nagytestvérem küldött – füllentette Tafa, aki már előre kigondolta ezt a mondókát. – Nagyon beteg, és nincs pénze a gyógyszerekre, amelyek nélkül meg fog halni.

– Isten óvjon, hogy én legyek az oka, hogy ez a szerencsétlenség bekövetkezzen. Gyere be – mondta neki a férfi.

Tafa engedelmeskedett. Bent a kellemesen hűs levegő éles ellentétben állt a kinti fullasztó hőséggel. Két másik férfi köveket vizsgált ugyanolyan nagyítóval, míg egy harmadik egy regiszterbe rótt valamit. Felnéztek. A rászegeződő, nem ellenséges, de meglepett és kíváncsi tekintetek előtt Tafának szinte teljesen le kellett vetkőznie. Kincsét egy vászondarabba göngyölve rövidnadrágja belsejébe rejtette, amelyet dzsellabája (afrikai ruhadarab, rövid ujjú köpeny – ford. megj.) alatt viselt. Végül sikerült előkerítenie.

– Hol tett szert erre a testvéred? – kiáltott fel meglepetten az első ékszerész.

Intett a többieknek, hogy jöjjenek közelebb.
– Ez az arany nem idevalósi.
– Egy aranyrög! – kiáltott fel egy másik ékszerész. – Az aranymosók a folyók medrének homokjából nyerik ki olyan országokban, amelyek a világ másik felében találhatók, például Dél-Amerikában.

Dél-Amerikában! Tafa megilletődötten kezdte szemlélni az aranyrögöt.

– Ez a fajta arany nem tiszta, látod ezeket a kis barna foltokat? Meg kell tisztítani, mielőtt bármit is készíthetnél belőle.

– Nem kis munka – erősítette meg a másik.

– Értéktelen – vetette oda a harmadik, és tovább vizsgálgatta a köveit, mint akinek nincs vesztegetni való ideje.

Bármennyire naiv is volt, Tafa megértette, hogy az egész színjáték, aminek az a célja, hogy aláássák eladói elvárásait.

– Ugyan, ugyan, Séry, ne próbálj gonoszabbnak látszani, mint amilyen vagy. Szegénynek nagyon beteg a testvére – mondta egyikük olyan együttérző hangon, amiről nem lehetett eldönteni, őszinte vagy megjátszott. – Milyen betegségben szenved?

– Tuberkulózisban – vágta ki magát Tafa, aki nem volt felkészülve a kérdésre, de hallott egy ilyen betegségről.

Az ékszerész még szánakozóbb képet vágott, míg a kollégája faggatni kezdte Tafát:

– Mi már találkoztunk, nem igaz? Nem vagy véletlenül rokona Razar kereskedő vejének?

Tafa veszélyt szimatolva nemmel válaszolt. A kövér ékszerész félbeszakította a beszélgetést:

– Teszünk neked egy ajánlatot.

– Előbb tudnunk kell, mennyi a súlya – szólt közbe Séry, és ráhelyezte az aranyrögöt egy aprócska mérlegre, amelyet egy fiókból vett elő.

– 10 gramm.
– Nem! 9,75!
Tafa lélegzet visszafojtva figyelte az ékszerészek ténykedését. Végül a kövér ékszerész szólalt meg elsőnek:

– Ennyit tudunk ajánlani. Ha megfelel neked – és mondott egy Tafának horribilisen nagynak tűnő összeget. Sokkal több volt, mint amit Adam ajánlott fel. Egy ilyen kis aranyért! Sikerült álcáznia meglepetését, és bólintott.

Tafa nehezen találta meg az utat a város zegzugos utcáin át. Kifulladva érkezett meg a buszpályaudvarra, hogy ott megtudja, aznap már nem indul több busz.

– De miért nem indul? – kiáltott fel kétségbeesetten.

– A sofőr nem érezte jól magát, és nem volt, aki helyettesítse őt – válaszolta egy alkalmazott.

Tafának nem volt mit tennie, lógó orral elkullogott. Hol tölthetné az éjszakát? Nem mert bekopogni Kira apjához. Ezt a folyton fennhéjázó, a parancsoláshoz szokott emberekre jellemzően dörgő hangú férfit mindig ijesztőnek találta. Soha nem titkolta, hogy megveti a vejét.

Csakis Ali jöhetett szóba. (...) Szerencsére a 2-es számú piac még nyitva volt. Ali éppen az el nem adott ruhákat pakolta zsákokba, és gondolkodás nélkül mondta:

– Az én házam a tiéd is! Eljössz velem az unokatestvéremhez, Lallához. Ő gyászol: meghalt a felesége. Néhány hete temették, most megemlékezésre gyűlünk össze nála.

Tafa megdöbbenve nézett Alira, aki magyarázatba fogott:

– Szomorú történet! Lalla pásztor volt, mint én, mint a testvéred, mint te. Egy éve hagyott mindent, és elment
Dubajba. Szerencséje volt. Azonnal talált munkát egy építkezésnél. Őrület, mennyi hotelt, boltot, lakást építenek arrafelé. Annyira jól ment neki, hogy már azt tervezgette: kiviszi a családot magához. Ekkor meghalt a felesége.

– Mitől halt meg? – kiáltott fel Tafa.

– A fennvaló tudja. Amikor a nők magukra maradnak, nem tudnak megbirkózni a rengeteg, nyakukba szakadt felelősséggel. – Ali sóhajtott, és így folytatta: – Így ott kellett hagynia mindent, és haza kellett jönnie a gyerekek miatt.

(...) Megérkeztek Ali házához. Egy szegénynegyedben állt. Úgy látszik, a használt ruhával való kereskedés nem hozott túl sokat a konyhára. A ház egyszerű betonkocka volt, két szűk helyiséggel, amelyeket függöny választott el egymástól. Az épületet alacsony sövény vette körül. Az aprócska udvaron gyerekek hangoskodtak.

– Ők az én fiaim – mutatott rájuk büszkén Ali. – Ma éjjel velük alszol.

Aztán betessékelte őt a házba, és bemutatta a feleségének, aki ugyanolyan elcsigázottnak látszott, mint Kira. Egy kisdedet szoptatott.

Neki legalább van teje, gondolta magában Tafa.

Labba, Ali unokatestvére néhány lépésre lakott, egy hasonló házban. A szobákban sok ember gyűlt össze. Legtöbben egy tányérkából rizses csirkehúst ettek nagy étvággyal. Néhányan a sarokban térdelve hangosan imádkoztak. Lalla szomorúan hallgatta Ali bátorító szavait. Mitévő lesz most – töprengett Tafa. Ismét munka nélkül tengődik? Hogy visszatérjen a nyomorba, amely elől menekült, és amit úgy vesz magára ismét, mint egy régi, levetett ruhát? Nagyon nem volt választása: vagy éhen hal, vagy nyakába veszi a világot.

– Te vagy Dafy kisebb testvére? – kérdezte Lalla. – Tudod, találkoztam Dubajban a testvéreddel.

Tafa szíve gyorsabban kezdett dobogni:

– Találkozott vele? Mi semmit nem hallottunk felőle. Hogy van?

Lalla megvonta a vállát.

– Amikor találkoztam vele, éppen megérkezett a városba, munkát keresett az építőtelepeken. Nem tudom, mi lett vele később. Tudod, rengeteg ott a bevándorló, a világ mind a négy sarkából özönlenek az emberek. Így nem nagyon lehet tartani a kapcsolatot. 

(Maryse Condé: Conte cruel. Mémoire d’encrier, Montréal, 2009)

Szőcs Imre fordítása

Megjelent a Cimbora 2020/9-es számában