Damian és a csillagok tánca (15.)

Búzási Gyopár illusztrációja

A kígyó ébredése

– Hát te tudsz beszélni? – kérdezi Aniya.

– A Hold Csarnokában mindenki egy nyelvet beszél, ahogy az idő is egy: egyszerre történik múlt, jelen és jövő – mondja Elena, a kis ktulumókus, és elindul. Aniya megpróbálja felfogni, amit hallott, de beleborzong, és inkább letesz róla. Követi Elenát.

Lépteik tompán visszhangzanak a hatalmas csarnokban. Sokáig semmi, csak a végtelen oszlopok és a lebegő fénygömböcskék. Hosszú percek, talán órák telnek el így. Adott ponton Aniya arra lesz figyelmes, hogy árnyékok suhannak előre az oszlopok között, egyre többen, jobbról is, balról is. Ahogy előretekint, tompa fényforrást lát.

– Az mi? Oda megyünk?

– Oda. Aki beszélni akar a Holddal, annak előbb át kell mennie az Idő Gyűrűin – válaszol a ktulumókus.

– Hmm... ezek a titokzatos nevek... és mi vár rám az Idő Gyűrűiben?

– Mindenki mást lát. Saját sorsának millió változatával fog találkozni, millió születéssel és millió halállal. Az őseivel és a gyermekeivel. Ami volt, ami lehetett volna, ami még lehet.

– A jövő?

– Egy jövő. És sok más jövő is. Ezek nem biztos dolgok. Nincs eldöntve a jövőd, Aniya, és ezután sem lesz. Inkább azt fogod látni, amit a Hold lát benned és az időben. Ahová még alakulhat a jövő, és ezek sokszor ellent is mondanak egymásnak. El kell engedned mindent, amit az időről és a sorsról gondolsz.

Aniya végiggondolja, hogy az ilyesmi lehetetlen. Nem tud egyszerre millió időben gondolkodni.

– Azt meg hogy? – kérdezi.

– Csakis te tudod, hogyan engedd el a sorsodat. Nem szabad veled lennem, amíg átmész a Gyűrűkön. De énekelni fogok neked végig, Aniya, és kövesd a hangom. Egyetlen tanácsot adhatok még: bármi történik, bármit látsz, ha csalogat, ne ragadj ott, ha megriaszt, ne félj tőle. Át kell menned mindenen, ami utadba kerül. Nincs más út, csakis át. Ha eltévedsz a gyönyörtől vagy a félelemtől, egy idő után elvesztődsz bennük, és bezárulsz az idősíkok közé. Minden, amit látsz, benned van, belőled jön, beléd tér vissza. Ne állj meg. Nincs más út, csak át. És ne feledd: kövesd a hangom!

Ahogy közelednek, Aniya kilenc tompa fényű gyűrűt lát, ahogy egymás körül táncolnak. Mozgásuk Hya titokzatos kéregmozgására emlékezteti Aniyát. Közben a suhanó árnyékok köréje gyűlnek, mint a molylepkék. Mintha emberi alakjuk lenne. A gyűrűk közötti térben elektromos kisülések vihara – filmekben látott ilyen viharokat távoli bolygók légkörében. Ahogy odaérnek, egyik gyűrű megáll előtte. Elenára néz.

– Ez a bejárat?

– Itt kell átlépned. Várni foglak, Aniya, Hold gyermeke.

Hirtelen az árnyak közül kilép valaki. Ahogy közel ér hozzájuk, Aniya felismeri édesanyját.

– Anya!

– Szia, kicsim – mondja az árnyék.

– Tényleg te vagy az?

– Én vagyok. Nagyon büszke vagyok rád. Azért vagyok itt, hogy emlékeztesselek rá: mindig ott vagyok melletted mindenben. Várni foglak a túloldalon.

Aniya Elenára néz, a kis ktulumókus helyeslően bólint. Aniya újra az anyjára néz.

– Nagyon hiányzol...

– Tudom. Te is nekem. Látjuk egymást még. Légy erős!

Amint Aniya átlép a gyűrűn, Elena énekelni kezd: A semmi szájában ültem a világ közepén... A dallam ismerős Aniya számára valahonnan, de nem tudja, honnan. Ne állj meg, visszhangzik a fejében.

Eduardo Elba, a fiatal holdőr randizni hívja a gyönyörű énekesnőt, Ina Sanchezt. Egy félhomályos kávézó hátsó termében ülnek le, a háttérben Elena éneke szól: A vihar szemében ültem én, a semmi közepén...

Ina Sanchezt ekkoriban Hya gyöngyszemeként emlegetik mindenütt. Elszórakozik azon, ahogy ez a nagyra nőtt gyermek, ez az Eduardo minden igyekezetével próbálja leplezni zavarát, miközben láthatóan irtó büszke rá, hogy a Holdőrség tagja lehet. Ina Sanchez egy kicsit unatkozik. Piszkálni kezdi Eduardót:

– És akkor mindenkinek ilyen nagyra nő az egója, ha bekerül ebbe a holdszektába?

– Jaj, nem, nem mindenkinek. Csak azoknak, akik minden éjjel bemutatják a véráldozatot az Öt Varázslónak. Tudod, a kiválasztottak – mondja Eduardo, és elvigyorodik.

– Ja, akkor jó – nevet Ina, aztán Eduardo szemébe néz: – És én vagyok a mai véráldozat?

Eduardo állja a tekintetét.

– Csak ha az akarsz lenni, Ina – mondja tettetett komolysággal. Aztán elvigyorodik és hozzáteszi: – Csak attól félek, amíg odaérünk, meggondolom magam, elküldöm a fenébe az Öt Varázslót, és aztán inkább neked mutatok be véráldozatot.

– Jaj, akkor nem tudom, hogy siessünk-e vagy várjunk még – jön zavarba Ina. Nézik egymást, mosolyognak. Ina lenéz a teájára, aztán vissza, és először kimondja azt, amit utána még olyan sokszor elmond az évek során: – Tiszta bolond vagy te, Eduardo Elba.

– Még jó, hogy te tiszta normális vagy, Ina Sanchez – vág vissza az ifjú holdőr, mint később is, mindannyiszor.

Elena énekel, Aniya tovább lép. Foltocska vagyok én egy gázóriás szemén...

Látja Eduardót és Inát, ahogy egyre jobban egymásba szeretnek, látja saját születését, és látja negyedik születésnapjának éjszakáját, amikor nem tud aludni a veszekedésüktől. Látja a könnyeiket, és együtt sír velük.

Az ithembai piacon vannak, egy török étterem teraszán. Aniya szokatlanul nyughatatlan aznap, folyton el akar kódorogni valamerre. Ina idegesen leteszi az ételt, és feláll, hogy lánya után menjen, aki a cigány ékszerkereskedő portékájához igyekszik nagy kíváncsian. Emlékszik rá, hogy vonzották azok a színes ékszerek. Ina átsiet az úton, Eduardo az asztaltól figyeli őket. Valaki kiált egyet, emberek szaladnak, kiabálnak, hirtelen lövések dördülnek. Miközben édesanyja összecsuklik, Aniya nem veszi le szemét az egyik ékszerről. Egy tekeredő kígyó három szemmel, nyakék. Vonzza az ékszer a kislányt, Eduardo karjaiba veszi Inát. A cigány ékszerész megkérdezi Aniyát, hogy tetszik-e neki az ékszer, Aniya bólogat. – Ina... – mondja halkan Eduardo. Ina alig tud beszélni, csak kedvese szemébe néz, szinte kapaszkodik a tekintetébe: – Vigyázz... a lányunkra, különben... kísérteni foglak... Eduardo Elba – Eduardónak folynak a könnyei. A cigány ékszerkereskedő odaadja a nyakéket Aniyának.

Elena énekel, Aniya letörli könnyeit, és lép tovább. Ködlámpásod voltam én, és bennem volt a sötétség...

Látja a gyászt eluralkodni rajtuk, ahogy az ötéves Aniya nem teljesen érti, hova lett az anyja, látja magát, ahogy megérti. Látja, ahogy Damiannal és Luigival figyelik a kéregmozgást, látja apját, ahogy menekül a Szitakötővel, és látja, ahogy felrobban a Szitakötő, miközben egy utolsó üzenetet vesz fel neki, egyetlen lányának. Látja azt is, hogy hatalmas háború pusztít a galaxisban, milliárdok vesznek oda. Látja Damian halálát, és látja saját halálát. Látja, hogy minden hiába, és Elena énekel. Aniya lép tovább.

Látja az Öt Varázslót a Hold Csarnokában állni, a gyűrűk előtt. Látja, hogy egyikük, Eva Maria Angela, aki az ő ősnagymamája, az utolsó, aki belép a gyűrűkön, belátva, hogy nincs visszaút. Látja, hogy neki a legnehezebb tovább menni, és ugyanazt az éneket hallja, amit Elena énekel, és lép tovább. Látja, amikor megalapítják a Holdőrséget. Világokat lát felépülni és porrá égni.

A semmi szájában ültem...

Látja magát meghalni tűz által, vízbe fúlni, ágyban, párnák közt megöregedni, látja magát leszegényedni, meggazdagodni, látja magát kegyetlen királynőként, a galaxis rettegett császárnőjeként, vakító szépnek látja magát. Elena énekel, Aniya lép tovább. Látja, hogy Damiannal szeretik egymást, és látja, hogy Damiannal üldözik egymást. Látja Damiant meghalni karjai közt, és látja, ahogy parancsára kivégzik. Elena énekel, Aniya lép tovább. Foltocska voltam én...

Egy erdő melletti ház tornácán üldögél. Kisfiai kergetik a kutyát, vagy a kutya kergeti őket, vidám kiabálás. A kutya – Luigi unokája – boldogan vakkantgat. Kilép a házból édesanyja, Ina néni, a büszke nagymama, ősz haja kontyban. Ebédelni hívja az övéit gyönyörű hangján. Eduardo nagypapa is előrejön a zöldségeskertből, és megcsókolja kedvesét. Mögöttük is, előttük is burjánzik az élet. Aniya szívét szorongatni kezdi valami boldog érzés, annyira, hogy alig kap levegőt. Érzi, hogy megérkezett, miközben azt is érzi, hogy hazugság az egész. Soha nem volt boldogabb, és soha nem volt szomorúbb. Ahogy fiait betereli a házba, Ina mama gyöngéden megsimogatja a karját. Valami eltörik benne. Elena énekel. Aniya maradni akar. Sírni.

Mert az egész világ el van törve, mert minden találkozás eleve kudarcra van ítélve. Mert nem történhet meg, ami megtörténhetne, vagy ha megtörténik, már késő. Kergetjük egymást, és táncnak hívjuk, hogy jólessen gondolni rá. Legyünk az őrei egy hideg holdnak, védjük meg az egész világtól, védjük meg, amíg a világ felzabálja magát. Amíg nem marad, akitől megvédeni, és nem marad, akivel megosztani. Kövessük az éneket, soha nem lesz vége. Erre tessék. Ennek a szenvedésnek adunk értelmet most, és nem csüggedünk. Amíg nem marad, aki meghallja a hangunkat. Soha nem lesz vége az éneknek, és soha nem lesz könnyebb. Pedig csak ki kéne szállni. Elengedni az éneket. Elengedni az életet, mint egy kutyát. Hadd menjen, én most itt megállok. Ez az enyém. Megérdemlem, tudja az összes isten. Hogy is ne érdemelném meg. Az egész világ hajt, az egész világ hív. Nem megyek többet sehova.

Elena énekel. Aniyának patakzanak a könnyei. A vihar szemében ültem én...

Az élet is, a halál is, minden remény és minden félelem, egyszerre hívnak és hajtanak, és nincs, ahol megnyugodhatok. Hogyan is kellene, hogyan is várják el tőlem, hogy menjek utánuk, honnan ez az iszonyú sóvárgás, ki lopta bele a szívembe ezt a sötét, feneketlen szakadékot? Tudd, te hülye, hideg Hold, hogy ott van ez a szakadék, és előbb-utóbb minden, de minden beleborul. Nincs még az a kegyetlen gravitáció a táguló világokban, mint ennek a fekete lyuknak a gravitációja a szívem közepén.

Elena énekel. A semmi szájában ültem... Aniyának eszébe jut az álma, amit Damiannak mesélt a polarisi világítótoronyban. Ahogy utazik a háromszemű kígyó szájában, és ő maga a kígyó. Utazik át a labirintuson, át a galaxison, át a mindenségen, és távolodik minden, és utazik az űrben, és egyre könnyebb és egyre szabadabb, és megérzi, hogy otthon van. Ebben a pillanatban nincs a világon nagyobb hazugság, és nincs a világon nagyobb igazság. Minden együtt van, és semmi nincs a helyén.

Elena énekel. Aniya megtörli könnyeit, megfordul, és lassú, kimért léptekkel elindul, maga mögött hagyva az erdőszéli házat, benne gyermekeit és szüleit és mindent, ami lehetett volna. Ködlámpásod voltam én, én a semmi fény.

Ropog a hó a léptei alatt, ahogy egy fehérbe öltözött fenyvesen át kiér egy tisztásra. A tisztás közepén egy farönkön fehérbe öltözött nő ül, előtte kisebb tűz lángol. Elena énekét dúdolja. Bőrét ezerféle jel borítja, színe szürkés, vagy csak annak tűnik. Kék szeme villan, ahogy felnéz, és rámosolyog Aniyára. Int neki, hogy üljön le melléje. Aniya odamegy, és leül a farönkre. Felparázslik a tűz, ahogy a nő megpiszkálja egy bottal.

– Ez is leég mindjárt. Tudtam én, hogy több fát kéne hozni – mondja könnyed, szelíd hangon a nő.

– Te vagy a Hold Szelleme? – kérdezi Aniya.

– Valami olyasmi. Hold mama, az jobban tetszik. Közvetlenebb. Nem élvezem, ha félnek tőlem. A Hold mama olyan kedves, otthonos. Nem mintha nem tudnék rettenetes lenni... Nem fázol, lányom? Adjak egy pokrócot?

Mielőtt Aniya válaszolni tudna, Hold mama a hátára terít egy fehér pokrócot. Egy darabig nézik a tüzet.

– Nem tudom, mit csinálok itt... – szólal meg Aniya zavartan. Hold mama elneveti magát:

– Felőlem cserkészdalokat is énekelhetünk itt a tűznek, lányom.

– Micsodákat?

– Ja, á, mindegy. Viccelek. Az se baj, gyermekem, ha csak itt ülünk, és bámuljuk a tüzet egy darabig. Engem mindig megnyugtat.

Aniya zavarában a tűzre összpontosít. Ahogy telnek a percek, zavara enyhülni kezd. Hold mama dúdol, Aniyában elül a zavar, és kavarogni kezd benne a világ. Hirtelen megállíthatatlan zokogás veszi birtokába és kezdi rázni a testét. Siratja magát és fiatalságát, siratja anyját, apját, mindent, ami volt, ami lehetett volna, ami még lehet. Aztán amikor ez a zokogás átmegy keserű nevetésbe, akkor veszi észre, hogy Hold mama a hátát simogatva vele együtt sírt, és most vele együtt nevet. Könnyeiket törölgetve néznek egymásra. Hold mama félretol egy hajtincset, és megsimogatja Aniya arcát.

– Gyermekem – mondja –, nem irigyellek. Többet mutatott meg neked az Idő, mint másoknak. Mégis öröm tölti el a szívemet, hogy most így látlak. Amikor utoljára találkoztunk, sokkal több volt benned a félelem.

– Már találkoztunk?

– Nem is egyszer. Ismerlek jól, Aniya, istenek kegyeltje. Annyi élet van már mögötted, ahány atom a testedben. Megedződött a hátad a világok terhei alatt. Gyűjts nekem tűzifát, hogy tartson még egy kis meleget ez a tűz, amíg felteszed kérdéseidet.

Ahogy az erdőben tűzifa után keresgél, Aniyában kezdenek letisztulni a dolgok. Tetszik neki ez a hely, ez a csendes, hóborította erdő, a kékes-vöröses színek az égbolton. Mikor visszatér egy ölnyi fával, lassan rakosgatja őket a tűzre, hogy időt nyerjen, és még gondolkodhasson a kérdésein. Leül végül Hold mama mellé, nézik a fellángoló tüzet.

– Mit kell tennem? – kérdezi, de máris érzi, hogy nem ez az igazi kérdés.

– Semmit nem kell tenned, lányom.

– Veszélyben van Hya?

– Igen. A saloméiak ostromra készülnek. David Reisz kapitányt bízták meg Hya ostromával, ő a kísérleti patkány. Ha sikerül neki elfoglalni Hyát, a kancellár és a birodalom learathatja a babérokat. Ha nem, akkor a kapitány hibáiból tanulva újabb tervet eszelhetnek ki az ostromra. De ezek csak részletkérdések.

– Apám is veszélyben van?

– Apád is, és mindenki, akit szeretsz.

– El fogom veszíteni őket?

– Nem lehet elveszíteni őket, csak az életüket. Ha arra vagy kíváncsi, hogy mikor és hogyan fognak meghalni, arra nem tudom a választ.

– Salomé meg Rumia... el fogják foglalni a galaxist?

– Nem tudom, de nem ők az elsők, akik megpróbálják. Az biztos, hogy semmi nem lesz már olyan, mint előtte volt. A világok változnak, ahogy mi is velük.

– Nem lehet olyan, hogy egyszer végre mindenki megnyugodjon, és békében éljünk?

– Ezt a kérdést már én is feltettem neked, évmilliókkal ezelőtt, gyermekem.

– De akkor minek csináljuk, Hold mama?

– Én tudom, miért csinálom – neveti el magát – Azt, hogy te miért, azt csak te tudhatod. De hadd kérdezzek én. Miért hagytad ott a boldog, erdőszéli házat?

– Mert nem volt igazi.

– Azt nem tudhatod. Lehet, hogy igazi volt. Nem ez az oka annak, hogy nem maradtál ott. Miért?

– Elena éneke...

– Ugyan, butaság. Vagy te elég makacs ahhoz, hogy ne hallgass egy ktulumókus jótanácsaira, ha valamit a fejedbe veszel. Miért jöttél el?

– Mert nem oda tartozom. A Csillagok Táncához tartozom.

Hold mamának mosolyognak a szemei.

– Na látod – mondja –, akkor most mondd, mi a neved, gyermekem?

Aniya behunyja szemét, és hirtelen elborítják az emlékek. Sokmillió régi élet emléke. Átél minden születést és halált, minden boldog és szomorú percet, minden fájdalmat és gyönyört újra. Amikor kinyitja szemét, már tudja a választ:

– Nagini. Én vagyok a háromszemű kígyó.

(folytatjuk)